Érdeklődő, esetenként szúrós szemmel figyelik a határon túli magyar szervezetek az új budapesti kormány nemzetpolitikai elképzeléseit.

Kétségtelen tény, hogy a támogatási rendszer fel-, pontosabban megújításra szorul. A közalapítványok és a Határon Túli Magyarok Hivatala megszüntetésének elképzelése, illetve az ezekre való reakciók jelzik: Budapest rohamtempóba kezdett, s a határon túli szervezetek csak utólagosan reagál(hat)tak az eseményekre. Ezek mellett például a kedvezménytörvényben biztosított utazási kedvezmény módosítása, pontosabban annak szigorítása vagy a szakkönyvvásárlási támogatás felfüggesztése szinte már szóra sem érdemes.

A kormányoldalon megkérdőjelezik az elmúlt 15 évben ránk költött 100 milliárd forint felhasználásának hatékonyságát. De nem szabad elfelejteni: mindez a 90-es években, a nagy áttelepedés időszakában az emberek számára azt jelentette, hogy az anyaország törődik velünk. S nem tudni, ezek nélkül mennyivel nagyobb mértékű lett volna az áttelepedési kedv. A támogatási rendszeren belül pedig az oktatási-nevelési támogatás szükségessége – már csak az érintettek tömege miatt is – kétségtelenül a szülőföldön való maradást és az identitás megőrzését segítette, s teszi ezt ma is. Nehezen támadható, sokkal inkább támogatandó az az elképzelés, hogy európai uniós forrásokat is be kell vonni a határon túli fejlesztésekbe. A gond az, hogy ezzel a lehetőséggel jóval könnyebben lehet élni például a Felvidéken, mint Kárpátalján. Másrészt pedig a pályázati pénzek már nem, az EU-s források pedig még nem jönnek, s ki tudja, mikor is fognak és hogyan. Azaz nem kizárt: ínséges időszaknak nézünk elébe.

Nem véletlen, hogy a határon túli vezetők hangsúlyozzák: fontos, hogy ne csökkenjenek a támogatási összegek. Ez az alapítványok megszüntetése ellenére könnyen, a Szülőföld Alaphoz való egyszerű átcsoportosítással megoldható. A kérdés az, hogy Budapesten a megszorítások időszakában lesz-e rá politikai akarat. S azt sem tudni, hogy a témában mennyire veszik figyelembe a határon túliak véleményét. A korábbi döntések fényében ez is kérdésesnek tűnik, ami – akár bevalljuk, akár nem – egyrészt visszalépés a korábbi gyakorlathoz képest, másrészt megalázó. Harmadrészt pedig a kettős állampolgárságról szóló népszavazás után ez lesz a második alkalom, amikor a hivatalos Budapest szembehelyezkedik a határon túliak véleményével. S tervek ide vagy oda, félő, hogy a véleménykülönbségek (elsősorban az új szlovák kormány miatt a Felvidék vonatkozásában) akár szakadékká is mélyülhetnek.

Ez senkinek sem lehet az érdeke.

Tóth Viktor