2002.november 27. Kossuth, Határok nélkül 19:05

Vajon végképp reménytelenné válik-e a második világháború után meghurcolt nemzeti közösségek kárpótlása, ha már csatlakoztunk az Európai Unióhoz? Erről is szó volt legutóbbi Tolcsvay klubos vitaestünkön, amelynek címe a következő volt: Magyar javak - idegen kézen. A felvidéki magyarokat 1945-től sújtó intézkedések egyike volt csupán az úgynevezett Benes-dekrétumok néven elhíresült szabályozás, illetve gyakorlat. A félreértések elkerülése végett érdemes megjegyezni, hogy e rendelkezések kárvallottjai alapvetően két táborra oszlanak. Azok, akiket 1945 után Csehszlovákiából kitelepítettek, azoknak a magyar állammal van elszámolnivalójuk, hiszen az jelentős részt az ő vagyonukból törlesztette az országra kiszabott, Csehszlovákiával szemben fennálló jóvátételi kötelezettségünket. Ugyanakkor, a Felvidéken élő magyarok közül, akiket Morvaországba deportáltak, vagy elvették tőlük vagyonukat 1945 után, a szlovák állammal szemben fogalmazhatják meg kárigényüket, amit vagy megkapnak, vagy nem. Tolcsvay klubos estünkön Fülöp Mihály, a Sorbonne Egyetem tanára válaszolt.

Fülöp Mihály:

- Ez pontosan így van, még egy vigasztalót tudok mondani, hogy 2004-ben, amikor Magyarország és Szlovákia már reményeink szerint az Európai Unió tagja lesz, akkor egy teljesen új helyzet áll elő. Az európai uniós tagállamok állampolgárai, ha az adott országban kimerítették az összes jogorvoslati lehetőséget, egy magasabb instanciához fordulhatnak. Luxemburgban van egy Európai Törvényszék, ami ezeket a kérdéseket vizsgálja, ez a European Court of Justice. A cseh és a szlovák politikusoknak az európai uniós közleményekben azt üzenik: jó lenne, ha a politikai vagy ezzel együtt járó anyagi gesztusokat is tennének, vagyis elkezdenék a kártérítést. Ha nem ezt a megoldást választják, akkor 2004-től szudétanémetek tíz- és százezrei fordulnak majd az Európai Törvényszékhez, és sorra meg fogják nyerni ezeket a pereket. Amikor már európai uniós tagállam leszünk és különösen akkor, ha annak az alkotmánya annyira az állampolgári jogokat kiterjesztő lesz, ahogy azt Giscard D'Estaignék konvenciója előirányozta, amikor lesz a magyar útlevélen kívül még egy európai uniós útlevelünk is, akkor védhetetlenné válik az ilyen nemzeti vagy nemzetiségi diszkriminációra alapuló törvényhozás, mert ezeket a határozatokat sorra meg fogják semmisíteni.

Gecse Géza:

- Tehát, akkor ez azt jelenti, hogy felesleges aggódni amiatt, hogy egy országot a Benes-dekrétumok, illetve az illető nemzeti tanács rendelkezései hatálytalanítása nélkül vesznek fel az Európai Unióba?

Fülöp Mihály:

Gecse Géza:

- A benesi dekrétumokkal kapcsolatban ugye tudjuk azt, hogy az Európai Közösség is odafigyelt most erre az ügyre. A legutóbbi hetekben születtek meg azok a döntések, amelyek nemcsak Csehországra korlátozódva ismerték fel ennek a problémának a feszítő jellegét, hanem Szlovákiára vonatkozóan is. De én azt hiszem, hogy Fülöp Mihály nem csak és kifejezetten a benesi dekrétumokkal kapcsolatban tud nekünk friss információval szolgálni, ha a magyarok ellen irányuló 1945-ös Csehszlovákia egykori területén zajló jogsértések kerülnek szóba, hanem másfajta intézkedésekről is.

Fülöp Mihály:

-Az 1945-46-os, benesi elnöki rendeletek mellett, illetve már ezt megelőzően a Szlovák Nemzeti Tanács hozott rendeleteket, illetve a korábbiak hatályát kiterjesztve olyan intézkedéseket foganatosított, amelyek kifejezetten a szlovákiai magyarságot sújtották.

Hogyan, milyen módon kaphat a felvidéki magyarság áttelepített, illetve át nem telepített része kárpótlást. A másik része az kifejezetten jogi, és van egy harmadik megközelítési mód: a történeti része, ami azért, hogy megértsük a németek helyzetével való azonosságokat és különbségeket, megkerülhetetlen lett az elmúlt évtizedben.

Először a magyarok és a németek ügye összekeveredett, noha e két kérdés nagyon sok mindenben különbözik egymástól. Elsősorban azért - és ez a legfőbb hivatkozási alap cseh, illetve szlovák oldalon, amikor Potsdamra tehát a háromhatalmi közleményre hivatkoznak -, mert a potsdami közleményben nem foglaltattak benne a magyarok. Csehszlovák, illetve lengyel részről már a potsdami közleményt is hibásan értelmezték, hiszen amikor 1945. június 17-e és augusztus 2-a között a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia a kérdést megtárgyalta, akkor nem arról volt szó, hogy előírták Lengyelországnak, Csehszlovákiának és Magyarországnak a németek kitelepítését, hanem egy a lengyelek részéről már megkezdett, a csehek által folytatott és a magyar politikai pártok jelentős része által támogatott folyamatot próbáltak "mederbe terelni". Az angolok, amerikaiak ezt próbálták akadályozni és valamilyen szervezett és rendezett, "humánus" áttelepítéssé alakítani azt, ami a valóságban milliók elüldözése volt a szülőföldjükről. Ezt még "kényszer-kitelepítésnek" sem lehet nevezni, mert a kényszer-kitelepítésnél megvolt az a lehetőség - ahogy Közép-Európában a háború alatt ez egy közismert jelenség volt -, hogy hajnali négykor a teherautók megjelentek a bekerített falu körül és fél, legföljebb egy órát adtak annak a húsztól ötven kilóig terjedő motyónak az összeállítására, és már vitték is őket a pályaudvarra és be a marhavagonokba. A magyarok kitelepítése még viszonylag rendezettnek is tűnik ahhoz képest, ahogy 1945 tavaszától kezdve szudétanémetek millióit üldözték el a lengyelek, illetve a csehek. Ez a két ügy: a magyarok és németek ügye tehát kezdettől fogva elvált egymástól.

1945 májusában, a csehszlovák kormány beterjesztette a szudétanémetek kitelepítésére és 350-400 ezer magyar kitelepítésére szóló igényét. Ezt a potsdami értekezleten az illetékes albizottság megvitatta és a magyarokra vonatkozó részét elvetette. Ha ennek a nagyhatalmi, vagy győztes hátterét nézzük, hogy végül is 1945 őszétől miért került a magyar-csehszlovák tárgyalások keretébe az ügy?

A Szovjetunió támogatásával a csehszlovákok végül is elfogadtatták azt, hogy a magyarországi svábok helyére telepítik a felvidéki magyarokat. Magyarország, mint legyőzött állam, 1945 decemberében az első prágai, majd 1946 februárjában a második budapesti tárgyalások keretében belekényszerült egy olyan egyenlőtlen tárgyalásba, ami az 1946. február 27-ei lakosságcsere egyezmény aláírásához vezetett. Itt kezdődik a mi történetünk vagyonjogi szempontból, mert ez a magyar diplomáciatörténelem egyik legszomorúbb okmánya. Egy olyan “lakosságcserét” fogadott el a magyar állam, ahol a szlovákok önkéntes áttelepedéséhez a magyarok kényszer-kitelepítése kapcsolódott. A csehszlovák hatóságok jelöltek ki Magyarországról jelentkezett szlovákok számának megfelelő számú, kényszer kitelepítésre jelölt magyarokat.

Szlovák részről 1946 májusában megszületett a kitelepítési terv. Ha valaki megnézi milyen sávokban telepítették ki a magyarokat, tehát azt a körülbelül 90 ezer magyart, akkor látja, hogy például Galánta és Komárom között egy éket vertek, megszakítva így az egyébként egybefüggő magyar településrendszert. Európának a leghosszabb ideig változatlan etnikai határát változtatták meg. Ezer évig nem mozdult el a magyar-szlovák etnikai határ. A XVIII. században volt valami kis változás, de ettől eltekintve ez volt a legstabilabb etnikai határ. Több helyen, északról délre átvágták, megszakították a magyar településrendszert. Mindig csodálkoztam azon, hogy miért került Negyed - ahonnan édesanyám származik -, azon falvak körébe, ahonnét a legtöbb magyart telepítették ki. Azért, mert beleesett ebbe az irányba.

Az 1946. február 27-i lakosságcsere-egyezmény hetedik cikkelye rendelkezett arról, hogy az ingatlanok, amelyeket az áttelepülők ennek következtében elhagytak, az adott állam tulajdonába kerülnek. A magyarok által elhagyott ingatlanok értéke jóval nagyobb volt, mint a magyarországi szlovákok által hátrahagyott ingatlanok értéke. A felvidéki magyarok vagyona a csehszlovák államra szállt, s a két ingatlan együttes közötti eltérésből egy vegyes bizottságnak kellett megállapítani ezt a különbséget. Külön egyezményben kellett szabályozni ezt a kérdést. Potsdam és a két állam különböző státusza miatt: Németország nem létezett, Magyarország pedig megszállt, legyőzött ország volt, de mégiscsak létezett. Kezdettől fogva más volt a magyarok és a németek helyzete, és azért is különbözött, mert a magyarokra nemcsak a Benes-rendeletek voltak érvényesek, hanem ami még közvetlenül érintette őket, az a Szlovák Nemzeti Tanács, illetve a meghatalmazottak, tehát a kormányszervnek és a belügyi megbízottnak, Gustav Husák intézkedései.

A kitelepítési folyamat az 1947 áprilisától 1949 április 16-ig tartott. A két ország ellenséges viszonya miatt, utolsóként, de született egy kölcsönös segítségnyújtási, barátsági és együttműködési egyezmény Csehszlovákia és Magyarország között. Következménye lett az 1949.július 25-én, a Csorba-tónál megkötött egyezmény. Ennek volt egy nyilvános és egy bizalmas jegyzőkönyvi része. Az előbbi a vagyonjogi kérdéseket úgy szabályozta, hogy a két állam az egymással szembeni, kölcsönös követeléseiről lemondott és a polgári személyek ilyen jellegű igényeit a másik állammal szemben nem támogatta. A bizalmas jegyzőkönyv sokkal explicitebb. A párizsi békeszerződés jóvátételt írt elő, amit Magyarországnak kellett fizetnie. Ebből 30 millió dollár, amit Csehszlovákia kapott. A bizalmas jegyzőkönyv teljesen egyértelművé tette, hogy a kitelepített magyarok ingatlanát a Csehszlovákia számára fizetendő jóvátételbe számították bele.

A mai helyzetet az a három kárpótlási és földtörvény határozza meg, amelyet 1991-92-ben még az egységes Csehszlovákia törvényhozása fogadott el, illetve azok hatálya a magyarokra. Ezek 1948.február 25-től, tehát a kommunizmus idején kisajátított vagyonokra korlátozzák a kártérítést, illetve a földtörvényt. Azóta az igazi harc ezek körül a törvények körül zajlik, mert hiszen azt kellene elérni, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács rendelkezései ne legyenek érvényesek a felvidéki magyarokra. A Csorba-tói egyezmény betűjéből és szelleméből egyértelműen az következik, hogy azok, akiket Magyarországra telepítettek át, azok egy magyar kártérítési törvény keretében nyerhetik el az ingatlanaikért a kártérítést. A magyar parlamentnek ezt a törvényt meg kell alkotnia. Már egy évtizede készítik elő, és én úgy tudom, hogy e kérdésben a különböző politikai erők között Magyarországon politikai egyetértés van. Ez a törvény nyilván meg fog születni. Végrehajtása során a kártérítés mértékét is meg fogják állapítani.

Azok, akik ma szlovák állampolgárok, Szlovákia területén polgári, jogi perekben igényelhetik majd vissza az ingatlanaikat. A földtörvény következtében sikerült jelentős magyar területeket visszakapni, viszont egyéb ingatlanok és egyéb ügyekben semmiféle előrehaladás nem történt. Ez legalább annyira politikai, mint jogi kérdés. A legfőbb kérdés: Szlovák Köztársaság demokratikus jogállam? Ha demokratikus jogállam, akkor állampolgári jogegyenlőség alapján mindenki érvényesítheti a kártérítési igényeit. Ez persze nem így van! Nagymértékben megköti azoknak a kezét, akik ezt a kártérítési akaratot végig szeretnék vinni, hogy három különböző politikai tényező szól bele a vitába. Az egyik az Európai Unió, amelynél ebben az évben lezárult az a vita, hogy a Cseh Köztársaság belépésének előfeltétele-e az, hogy a Benes-rendeleteket visszavonják. Az Unió most októberben, teljesen egyértelműen a zárójelentésben megállapította, hogy nem. Érdekes módon, itt is a Szlovák Köztársaságot valahogyan egész egyszerűen "kifelejtették" ebből a dokumentumból. Az Európai Parlament elnökének eszébe jutott, hogy Csehszlovákiának két utódállama van, és most felvetette, hogy Szlovákiát is meg kell nézni. És, nyilván meg fogják nézni Szlovákiát is, és akkor rá fognak döbbenni arra, hogy a magyarok és a németek között különbség van, és nemcsak benesi rendeletek vannak, hanem Szlovák Nemzeti Tanács rendeletei, de ha délebbre megyünk, akkor ugyanúgy a jugoszláv AVNOJ-rendeleteket is elő kell venni, mert azok meg a délvidéki, illetve a Mura-vidéki magyarokat sújtották. Teljesen világos, hogy e jogfosztó intézkedéseket együtt kell szemlélni. A másik ami ebből a dokumentumból egyértelműen kiderül, és ami minden vonatkozásban és minden szinten azt állapítja meg, hogy nem az élő, cseh jognak a részei és nem alkalmazzák és nem alkalmazhatják tovább a Benes-rendeleteket, az nagyon “megnyugtató”. Azt mutatja, hogy az Európai Uniónak, mint az összes hozzá hasonló nemzetközi szervezetnek, nincsen történelmi emlékezete. Ők a történelemmel nem foglalkoznak, hanem azzal foglalkoznak, ami most van, és ami ezután következik.

A másik tényező: a magyar-szlovák államközi viszony. Mindenki ismeri azt, hogy a jelenlegi kormányzat elítéli a Benes-rendeleteket, de ugyanakkor nem kívánja a magyar-szlovák államközi kapcsolatok vagy tárgyalások témájává tenni ezt az ügyet. A harmadik szereplő a Magyar Koalíció Pártja. Úgy ment ebbe a mostani nagyon demokratikus, kormányzati szerkezetbe, hogy a koalíciós megállapodásnak nem része a Benes-rendeletek és a Szlovák Nemzeti Tanács rendeleteinek a visszavonása.

Demokratikus jogállamban -Magyarország is demokratikus jogállam lett, és mindenki körbe-körbe, karikába az lett- az állampolgár érvényesítheti jogait. Ilyenkor az marad, ha sem az Európai Unió, sem a két kormány, sem a szlovák kormányban bent lévő Magyar Koalíció Pártja ezeket a kártérítési igényeket érvényesíteni nem tudja, akkor marad az, -ami demokráciában működik, Amerikában roppant jól működik, -hogy vannak az állampolgárok, benyújtják a kártérítési igényeiket és ezeket érvényesítik.