Gecse Géza:

 -- Mai témánk: "Határon túli magyarok - Magyarországon." A határon túli magyarok közül a legnehezebb helyzetben talán a kárpátaljai magyarok vannak, hiszen hosszú távon -- és itt a hosszú távot, 10-12 esztendőben mérem, hisz ebben a felgyorsult világban hosszú időnek számít akár négy, öt, hat év is --, és ők azok, akik nem nagyon számíthatnak arra, hogy az Erópai Unió tagjaivá válnak ennyi időn belül. És nap mint nap olyan gondjaik vannak, amelyekkel a gyakorlatban szembesülnek. Tehát ezt a múltkor Kasza József, Markó Béla és Duray Miklós meghívásakor elmondtuk, hogy annak ellenére, hogy a Délvidéken háború van, a kárpátaljai magyarok talán még náluk is rosszabb helyzetben vannak. Legalábbis lélektani szempontból, és ez derült ki azt hiszem, a KMKSZ legutóbbi közgyűlésén, amikor Kovács Miklós egy rendkívül drámai hangulatú beszédet tartott. Át is adnám neki a szót.

Kovács Miklós:

 -- Köszönöm szépen. És akkor, ha jól értelmezem egy rövid bevezető beszédet kell mondani, amit megpróbálok röviden megejteni. A Magyarországon lévő határon túli magyarokat én a magam részéről három kategóriába osztanám. Az egyik kategória az, amelyik itt van azért, hogy itt is maradjon, tehát folyamatban van a letelepedési engedély, az állampolgárság megszerzése. A másik kategória, amelyik nem akar itt maradni, hanem Kárpátalján akar megmaradni, de az ottani anyagi viszonyok olyanok, hogy az nehezen megy és Magyarországon próbálja megszerezni az anyagiakat ahhoz, hogy túl tudjon élni. Akár hivatalos, akár fekete munkavállalás, akár határ menti kiskereskedelem formájában. A harmadik kategória a legkisebb létszámú csapat, amelyik azért jár ide, hogy próbálja intézni azoknak az ügyeit, akik otthon maradnak. Azt hiszem, azokra kell a legtöbb figyelmet fordítani, akik a második kategóriában vannak, vagyis azokra, akik szeretnének megmaradni, és a megmaradáshoz szükséges, túléléshez szükséges anyagi feltételeket Magyarország segítségével megteremteni. Azok, akik azért jönnek, hogy itt is maradjanak, azokról nem igen tudok mit mondani. Távol áll tőlem az, hogy ilyen erkölcsi prédikációkat tartsak nekik. Ezzel soha nem is próbálkoztam. Egyszerűen azért, mert meg lehet őket érteni. Tehát nem tudok semmit a szemükre vetni, és meg tudom érteni, hogy amikor úgy érvelnek sokan, hogy inkább elviselem azt, hogy itt Magyarországon évekig másodrangú munkákat végezzek, elviselem azt, hogy lehet, hogy életem végéig orosznak vagy ukránnak fognak nevezni, viszont a gyerekeim már rendezett viszonyok között fognak felnőni és a jövőjük biztosítva lesz. Egy kis zárójel. Az egyetlen kategória, ezek közül, akikhez a viszonyomat elég nehéz lenne diplomatikusan kifejezni, abba azok tartoznak, akik a kárpátaljai vagy a határon túli magyar politikából próbálnak és lesznek magyar állampolgárok. Ez elfogadhatatlan. Tehát ez az az erkölcsi kategória, ami tényleg egyértelműen elítélendő. Tehát tényleg marad az a kategória, amint már mondtam, akikkel érdemes foglalkozni, illetve, akikkel politikai szinten kell foglalkozni, akik megélhetésüket keresik itt ahhoz, hogy megmaradhassanak. Ennek természetesen vannak törvényi vonatkozásai, vannak olyan részei, amelyek a magyar államon, a magyar államapparátuson múlik. És sok mindenben lehetne javítani a helyzetükön. Tulajdonképpen a készülőben lévő státustörvénytől is jórészt ezt várjuk. Hogy ezek az emberek attól kezdve, hogy megpróbálnak átjutni a határon, lehetőleg minél kevésbé érezzék magukat másodrendűeknek. Ne kezeljék le őket a határőrök, ne kezeljék le őket a vámosok, ne legyenek állandó üldöztetésnek kitéve, amikor megpróbálnak munkát szerezni. És ne nézze őket ki a magyar társadalom, bár természetesen ez nem állami feladat, ez a civil társadalomnak az érettségén múlik, illetve a nemzeti szolidaritás meglétén vagy meg nem létén. Meg kell tehát próbálnunk nekünk, tehát, akik a harmadik kategóriába tartozunk, elérni azt, hogy a magyar állam hatékonyabban és észszerűbben tudja az ügyüket kezelni, hogy a hozzáálláson túl meglegyenek ennek a kezelésnek a jogi feltételei is. Én úgy vélem, hogy az államnak az anyanyelve, az a jog. Tehát, amit az állam nem a jog nyelvén mond ki, azt nem feltétlenül lehet komolyan venni. A deklarációk szintje az elszáll, a frázisok elszállnak. Ami számít az az, amit a magyar állam ebben az esetben, jogi formában saját magára kötelezőnek ismer el. Ezért gondoljuk azt, hogy szükség van a státustörvényre. Mindenekelőtt abban az értelemben, hogy megszülessen egy olyan jogi kategória, amely a nem magyar állampolgárokat megkülönbözteti aszerint, hogy ők magyarok, vagy nem. És a magyaroknak létrehoz egy külön jogi kategóriát. És ehhez a jogi kategóriához, a lehetőségeihez képest, jogosítványokat és lehetőségeket rendel. A lehetőségeket, aláhúzom többször is, teljesen egyértelmű, hogy nem szabad túlzó anyagi vonzatokkal járó elvárásokat támasztani magyar állammal szemben és ezzel megfelelően nem szabad túlzott reményeket ébreszteni ebben a tekintetben az ottani, az otthoni magyarok között. Azonban egyértelműnek tartom azt, hogy lehet egy sor olyan könnyítést tenni, amely a magyar államnak nem jár, vagy alig jár plussz anyagi kiadásokkal, a mi helyzetünket, azoknak a helyzetét, akik az én kategóriám szerint a második, a Magyarország segítségével otthon megmaradni szándékozó kategóriába tartoznak, azoknak a helyzetén jelentősen segíteni.

Gecse Géza:

-- Azt hiszem ez egy pénteki nap volt novemberben, amikor a Magyar Állandó Értekezlet ülésén rendkívül élesen vetődött fel az, hogy a határon túli magyaroknak az ügyét, azt, hogyan lehet megoldani. És én emlékszem azokra a kínos pillanatokra, amikor tulajdonképpen egy hajszálon függött az, hogy végül is megszületik-e ez a közös nyilatkozat. És jól emlékszem a Határok nélkül című műsorból, hogy a pénteki műsorban még elhangzott Tabajdi Csabának az a véleménye, ami azt hiszem azok számára, akik hallgatják a műsört, az azért meglehetősen meggyőzőnek hangzott, ami arról szólt tulajdonképpen, hogy itt a határon túli magyaroknak az ügyét rendeletekkel is meg lehet oldani és nem feltétlenül szükséges külön törvény arra, hogy ezt a problémát kezeljük. Tehát én azt hiszem, itt egy olyan kérdést járunk körbe, ami mögött van egy olyan tartalom, amit érdemes lenne szerintem külön is megvilágítani. Tabajdi Csabának ez az álláspontja azért is érdekes, mert ezzel a témával ő több esztendőn keresztül is foglalkozott, mint a Határon Túli Magyarok Hivatalát felügyelő politikai államtitkár.

Tabajdi Csaba:

 -- Jó estét kívánok! Kétségtelen, az, amit Kovács Miklós mondott azzal én, magam részéről egyetértek, hogy politikai pártállástól függetlenül meg kell próbálni rendezni azt az abnormális állapotot, hogy egy határon túli magyart Magyarországon ugyan úgy kezelnek, mint egy ausztrál vagy bármiféle más turistát. Tehát e tekintetben nincs tulajdonképpen véleménykülönbség. Hogy ezt a kérdést meg kell próbálni megoldani. A dilemma persze sokkal mélyebb és nagyobb, kedves barátaim, hiszen a fő probléma az, amiről Kovács Miklós szólt, hogy nemcsak amiatt van egy szétfejlődés Magyarország és a határon túli nemzetrészek között, mert eltérő lesz Magyarország és szomszédai integrációs dinamikája, sőt. Ukrajna és Jugoszlávia esetében belátható 20-50 éven belül föl sem vetődik, hogy ugyanannak az európai integrációs közösségnek lennének a tagjai, míg más szomszédok esetében erre mégis csak van remény, még hogyha ez a fáziskülönbség nem lesz egy könnyen kezelhető dolog. Ennél is nagyobb gond az, hogy Trianon óta ez a szétfejlődés ez tulajdonképpen csak fokozódott. És nem csak azt szoktam mondani, hogy nem csak az a probléma, hogy a határon túli magyarságot magyar voltában próbálják diszkriminálni, hanem az is probléma, hogy Szlovéniát és Burgenlandot kivéve, egy alacsonyabb életnívóhoz asszimilálták. Tehát egy alacsonyabb életnívóra kényszerítették őket. A teremben jelenlévők között számosan ismerik, hogy milyen volt mondjuk Partium és Erdély fejlettsége a múlt század végén, mondjuk Budapesthez viszonyítva, és most milyen ez a különbség. Tehát ezt a szétfejlődő problémát, ezt az életnívóban növekvő problémát még akkor is, hogyha javulóban lesz a kisebbségi helyzet, nagyon nehéz lesz kezelni. A státustörvénynél tulajdonképpen az a dilemma, hogy hogyan lehet úgy jogot adni a határon túli magyaroknak, hogy az ténylegesen, valódi jogosítványt is jelentsen, ahogy Miklós szólt, könnyítést is jelentsen, de ne jelentsen egy szívó hatást, hiszen abban valamennyi politikai erő egyet ért, hogy a határon túli magyaroknak szülőföldjükön kellene boldogulniuk. És, hogy hol találjuk meg, meg lehet-e találni az arany középutat? Ez lesz a legnehezebb ebben a szabályozásban. Én a magam részéről nagyon gyakorlatiasan viszonyulok a dologhoz, ha én látni fogok egy olyan formulát, amely ennek a két nemzetstratégiai célnak megfelel, hogy könnyítsük, jogilag rendezzük a határon túli magyarok magyarországi helyzetét, de ennek ne legyen egy drasztikus szívó hatása. Azért beszéltem a szétfejlődésről, mert ez a szívó hatás csak erősödni fog a következő években, mert sajnos, és látom, hogy Kovács Miklós bólogat, hogy egyre nehezebb lesz kezelni bizonyos országok vonatkozásában, de Románia vonatkozásában is. Beszéljünk őszintén és nyíltan. Amikor én azt mondtam, hogy kétségeim vannak, hogy lehet-e egy státustörvényben rendezni olyan rendezendő kérdéseket, mint például munkavállalási engedély, akkor én arra gondoltam, hogy nem tudunk alanyi jogon, vélhetőn három és félmillió Kárpát-medencei magyarnak adni egy magyar munkavállalási engedélyt. Még akár három vagy négyhónapos időszakra sem tudunk, ennyi embernek. Jó, hát ebből nem mindenki munkavállaló. Azt én a magam részéről, és amikor kormányrendeletről beszéltem, én nagyon jónak tartanám fölmérni a magyar munkaerő-piaci helyzetet. Hiszen Magyarország nyugati részén munkaerőhiány van, már Szlovákiából hoznak át munkaerőt. Sajnos, pont azokban a térségekben van munkaerő-felesleg, amely Kárpátaljával, Partium-Erdéllyel is határos. tehát a határmenti településekben nagyon magas a munkanélküliség. Ha ebben tudunk gyakorlati megoldásokat -- ehhez nem kell feltétlenül törvény. Ebből nem az következik, hogy én azt mondom, hogy nem kell törvény. Csak egyelőre szakmailag nem látom, hogy hogyan lehet megoldani. Mert például Miklós említett egy anomáliát, ami évek óta probléma, nem tudtam négy évig én sem vele mit kezdeni. Hogy a vám- és pénzügyőrség ma magyar oldalon sokkal durvábban viszonyul például a magyar-ukrán határon a magyarokhoz, mint sok esetben az ukránokhoz. Tehát erre például egy lehetőség, hogy nyitni egy folyosót. Ha az Európai Unió megengedheti magának a pozitív diszkriminációt, akkor szerintem nyugodtan belefér, sőt, meg is kellene csinálni. Ez nem feltétlenül egy státustörvényt igényel. Esetleg egy kormányrendelet és nem is túl nagy ráfordítást igénylő megoldás. Tehát ezeket a megoldásokat végig kell venni. Én még nem láttam semmilyen koncepciót. Ha jogilag ez egy törvénybe fogható, akkor én ezt is el tudom fogadni. De számomra az a lényeg, hogy több legyen, min szimbolika. És ha jól értettem, Kovács Miklós szavát, és azt hiszem a kormánypárti oldalon is ezt értik, nem az a lényeg, hogy legyen még egy szimbolikus aktus, hanem tegyünk tevőlegesen, érdemlegesen, bizonyos területeken, ott, ahol a Magyarország teherbíró-képessége ezt megengedi, további határozott vagy még határozottabb lépéseket a határon túli magyarok magyarországi tartózkodása érdekében. Köszönöm szépen!

Gecse Géza:

 -- Épp a napokban vetődött fel, nem a státustörvényről vagy nem a határon túli magyarok magyarországi jogállásáról szóló törvény. Mi úgy időzítettük ezt a mai estet, vagy időzítettük ennek a mai estnek a témáját, amit itt megfogalmaztunk, hanem azért mert ez egy olyan téma, ami, lehet talán úgy fogalmazni, hogy a levegőben lóg. Nem tudom, hogy hol tart most a kormány asztalán ez a törvény, tehát milyen fázisban van?

Béres Béla, az FKGP kabinetfőnöke és a FKGP külügyi osztályának vezetője:

 -- Nyilván Szabó Tibor hatáskörénél fogva erről sokkal jobban be tud számolni, én csak a jelenlegi státuszomban annyit tudok, hogy a kormányhatározat beterjesztésre került és a külügyminiszter majd elfogadásra ajánlja és 2000. június 30-ig elő kell készíteni az Igazságügyi Minisztériumnak és a Határon Túli Magyarok Hivatalának koordinációjával a külügynek és az igazságügynek. Tabajdi Csaba barátomnak néhány szavára reagálnék. Tehát mindenképpen itt nem elsősorban pártnyilatkozatokat kell tenni, de abszolút egyértelmű, hogy az FKGP is egy státusztörvényben gondolkodik. A státusztörvény az eléggé elterjedt kifejezés lett. Figyelembe véve azt, hogy Magyarországon 1844-ig a latin volt az államnyelv, nem véletlen, de szerintem sokkal szebb, mint a törvénynek a tervezett címe, ami arról szólna, hogy a Magyar Köztársaság és a határain kívül élő magyarság együttműködéséről, a határon túli magyarok magyarországi jogállásáról szóló törvény. Itt a jogállás, igaz, hogy megfogalmazásában a második, de persze a határon túl élő magyarság számára a legfontosabb része. De viszont nekünk az Alkotmány jelenlegi és az 1989. október 23-a óta hatályban lévő Alkotmánynak a 6. szakasz 3. bekezdése alapján, annak az explicitálására törekszik. Tehát, hogy a Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarsággal szemben és előmozdítja az anyaországgal való kapcsolatukat. Én szerintem jogtechnikailag is szükséges, hogy ha egy alkotmányos rendelkezés nem egy alapja volt, hanem egy az állam szempontjából egy cselekvést ír elő, akkor azt törvényben kibontani. Tehát ez már régóta ránk váró feladat és nagyon örülök, hogy ha a ciklus felénél is, de úgy néz ki, hogy meg fog valósulni. Én nagyon nagy tisztelettel emlékszem arra, hogy 1994-98 között, illetve még 1990 előtt Tabajdi Csaba a határon túli magyarok ügyével foglalkozott és ő tényleg egy praktikus politikus, mert sajnos, az MSZP-ben szóba sem jöhetett elvi szinten ennek a rendezése. Ő tulajdonképp, én azt hiszem, és nem akarom őt színvallásra készíteni, de ő a saját pártjával szemben, illetve a saját pártjának a nagyon kis részét képező nemzeti vonalnak a képviselője. Tehát az ő jóindulatához kétség nem fér, és én biztos vagyok benne, hogy nagyon sok ember a Kárpát-medencében, az elcsatolt területeken nagy hálával gondol arra, amit ő, 1994 és '98 között a magyarságért tett. Nem csak ott, hanem az Európa Tanácsban, amikor még az Antall-kormány idején, 1993-ban elfogadták azt a híres 1201-es ajánlást a parlamenti közgyűlésben, azt ő szövegezte, de a jóindulat pont azért nem mindig elég, mert jön egy úja kormány, az hoz új kormányrendeletet. Egy kormányrendeletet könnyebb hatályon kívül helyezni, mint egy törvényt. Amelynek jelen esetben hatálybaléptető rendeletei mindenképp lesznek. Ami a munkavállalási engedélyt illeti, szerintem itt nem három és félmillió magyarnak a potenciális munkavállalásáról lehet szó az anyaországban. Hanem ezt fel kell mérni a még hatályban lévő jogalkotásról szóló törvény is előírja a hatásvizsgálatot. Fel kell mérni szociológiailag, kérdőívekkel, hogy körülbelül milyen készség van a határon túli magyarságban, hogy az anyaországban munkát vállaljon. Én szerintem ez reálisan 500 ezer embernél nem jelent többet. Ezt is túl soknak tartanám. Az ötszázezer ember pedig, hogyha az utóbbi időben a bevándorlásról több szó esett, itt nem a Kárpát-medencében élő magyarságra gondoltak elsősorban azok, akik ezzel foglalkoztak, itt 1, 8 millió bevándorló szükségességéről beszéltek az elkövetkezendő néhány évben, illetve elkövetkezendő évtizedben. Akkor 500 ezer magyarnak több-kevesebb időre való munkavállalása Magyarországon, amikor -- nagyon helyesen mondta a képviselő úr, hogy már Győrben, ahol munkaerőhiány -- van és tegnap volt egy tárgyalás Harna István Szlovákia építésügyi és regionális fejlesztési miniszterével, aki azt mondta, hogy ő úgy tudja, hogy Győr városa egymaga kapott kétmilliárd dollár működő tőkét az utóbbi tíz évében. Egész Szlovákia pedig mindössze 1, 2 milliárd dollárt. Ebből látszik, hogy Győr város olyan potenciált képez, hogy most már hétezer -- többségében felvidéki magyar -- jár be dolgozni az északi oldalról. Ózdról meg több helyről, a magyar lakosság mobilitásának hiánya miatt, nem mennek oda. Ez már gátló és már nem lehet kiadni Győrben újabb vállalkozási engedélyeket, mert nincsen munkaerő. Tehát igenis, szükség van arra, hogy jöjjenek a jelenlegi határokon túl élő magyarok is Magyarországra. Az nem cél természetesen, hogy elvonják. És Kovács Miklósnak rögtön érzem a gondolatait, annak ellenére, hogy nem figyeltem oda, hogy tudja, hogy ha néhány évet itt dolgozik valaki, nagy a lehetőség arra, hogy adott esetben letelepszik, férjhez megy, feleségül vesz valakit. És azután már nyilván egy magyarországi magyar nem fog elköltözni Kárpátaljára vagy Erdélybe. Bár tudunk ellenpéldákat is, azt hiszem a Székely Szövetség elnöke, majd erről tud szolgálni néhány példával. Azt hiszem, hogy egyelőre a törvényhozási és jogalkotási munka jól folyik. A Magyar Állandó Értekezletnek a szakértői bizottságai nagyon jó ajánlásokat tettek. Azt hiszem, hogy ennek a koordinációja, amire nyilván mindjárt a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnöke ki fog térni, jó ütemben haladnak. Amit a képviselő úr mondott az elején, hogy ugyanúgy kezelnek egy a határon túlról érkezett magyart, mint egy ausztrál turistát, sajnálom. De nekem van egy olyan érzésem, hogy nem kezelnek úgy. Mert egy határon túlról érkezett magyar általában kevesebb pénzügyi háttérrel rendelkezik, mint egy ausztrál turista, és még le is nézik azért, mert anyagi lehetőségei nem ugyanazok, mint mondjuk egy anyaországi magyaré, vagy pedig adott esetben nem megfelelő pénztárcájú, de arra az útra összespórolt pénzzel érkezett ausztrál turista. Tehát ezt mindenképpen meg kell változtatnunk. Ebben az oktatásnak rendkívül nagy szerepe kell, hogy legyen. Amíg Magyarországon máig megkérdezi valaki, főleg az ifjabb nemzedékben egy kolozsvári magyartól, hogy hát, hogy tudsz te ilyen jól magyarul? Addig nincs miről beszélni. Hiába hozunk mi bármiféle státustörvényt, akkor is ugyanaz lesz -- és most elnézést kérek a képviselő úrtól, mert ő ugyanott volt és tudja tanúsítani, hogy a Szent Korona Parlamentbe való bevitele idején Boldogasszony Anyánk szólt, a nép egy része azt énekelte, és megszólalt az őrség parancsnoka, hogy Őrség jobbra, balra át, mert ahogy fogták kettőnek balra, kettőnek jobbra átot kellett, ahhoz, hogy a Koronát elkezdjék bevinni a Parlamentbe, erre az MSZP két képviselőasszonya, nem mondom meg a neveket, fennhangon röhögtek. A képviselő úr ott volt mellettük, ő nem röhögött. Azért mertem most elmondani. Ilyen erkölcsi színvonalon álló országban, ahol megkérdezik, hogy egy kolozsvári magyar miért tud magyarul, vagy a Korona bevitelekor harsányan röhögnek egyes képviselők, amikor az egyik frakció mondjuk 130-as nagy arányából, megjelenik kb. 3 vagy 4 képviselő a Szent Korona Parlamentbe való bevitele -- 4-en voltak Szűrös Mátyással --, akkor igenis szükség van egy törvényre, amely egy kontinuitást biztosíthat a ciklusokon túlmenően. Elöljáróban ennyit szeretnék mondani.

Gecse Géza:

Szabó Tibor, a HTMH elnöke be tud-e arról számolni, hogy milyen fázisban vannak ezek az ügyek?

Szabó Tibor:

 Jó estét kívánok! Kollégáim már nagyon sok mindent elmondtak határon túli magyarokról, arról, hogy hol tart a törvény előkészítése. Én talán néhány gondolatot szeretnék hozzáfűzni. Először is. A lehetséges törvény vagy törvénycsomag elnevezéséről. Nagyon gyakran használjuk a státustörvény kifejezést, amely akár indokolt is lehet, ahogy az előttem szóló utalt is rá. Ha a latin nyelvből indulunk ki, akkor ez egy viszonylag jól értelmezhető kifejezés. Ugyanakkor én már találkoztam azzal is, hogy bizonyos körökben, határon túli magyarokat már "státusmagyarnak" neveztek el. Amit én meglehetősen szerencsétlennek tartok. A határon túli magyarok ugyanúgy a magyar nemzet részei, a magyar nemzethez tartozók, mindenféle jelzők nélkül. Tehát magyarokról beszélhetünk, attól függetlenül, hogy Magyarországon élnek, vagy a határon túl. Ezért nagyon óvatosságra intem kollégáimat és jómagamat is... Akkor, amikor jelzőket használunk magyarok megjelölésére, és esetleg a majdan megalkotandó törvényt is, hogy ha így fogjuk nevezni, akkor egyesekben olyan asszociációkat kelthet, hogy akkor vannak másmilyen magyarok is, mint amilyenek mi vagyunk. Ezért én azt javasolnám, hogy ha hosszabb is, nevezzük nevén a gyereket, A határon túli magyarok jogállásáról szóló törvényről vagy törvénycsomagról van szó. Azért fogalmazok kicsit bizonytalanul, mert ahogy Tabajdi képviselő úr is jelezte, elsősorban a célt kell egyértelműen magunk elé kitűzni, és ennek megfelelően, és ehhez kell megtalálnunk az eszközöket. És a célt viszonylag egyértelműen kell definiálnunk és megfogalmaznunk. Amely a nemzeti konszenzus alapján, amely megfogalmazódott 1990 óta gyakorlatilag folyamatosan, az csakis az lehet, hogy a határon túli magyarok számára úgy nyújtsunk jogosítványokat Magyarországon, úgy biztosítsunk számukra esetleges előnyöket, hogy ez szülőföldjükön maradásukat segítse elő. Hiszen, ha belegondolunk, a magyar nemzet 1100 év óta betölti a Kárpát-medencének egy jó részét, senki nem vállalhatja azt az erkölcsi felelősséget, és főleg nem politikai felelősséget, hogy egy olyan döntést hozzon, amely arra ösztönözheti a Kárpát-medencében élő magyarságot, hogy bármilyen irányban is elinduljanak, elhagyják szülőföldjüket. Tehát bármilyen szabályozást igyekszünk Magyarországon a határon túli magyarság számára biztosítani, ez csakis azt a célt szolgálhatja, hogy szülőföldjén könnyebben boldoguljon. Ha ebben a célban nemzeti konszenzus van, és én úgy érzem, és az eddigi tapasztalataim azt támasztják alá, hogy ebben konszenzus van, akkor meg kell találni azokat a konkrét eszközöket, amelyek ezt a szülőföldön maradást úgy segítik elő, hogy a magyar állam a saját hatáskörében nyújt olyan jogosítványokat a határon túli magyarok számára, amelyeket ők, Magyarországon vagy a szülőföldjükön olyan módon tudnak élvezni, hogy ez nem gerjeszt Magyarország felé migrációt. Miért van szükség erre a szabályozásra és miért most jutottunk arra a következtetésre, hogy szükség van rá? Az én megítélésem szerint azért, mert 1990 óta, amióta az új magyar Alkotmányt elfogadta a Parlament, gyakorlatilag, ahogy már idéztük is, ez az Alkotmány egy paragrafusban, a 6. paragrafusban fogalmaz meg a határon túli magyarság vonatkozásában kötelezettséget. De meglehetősen homályos ez a megfogalmazás. Inkább tehát érzelmi vonatkozásai vannak, amikor azt mondja, hogy a magyar állam felelősséget érez, ez egy alkotmányban elég -- hogy mondjam --, nem túl konkrét megfogalmazás és elősegíti a Magyarországgal való kapcsolattartást. Na most ennek a megfogalmazásnak is részben következménye az, hogy az elmúlt 9-10 évben, gyakorlatilag a magyar törvényhozásban, a magyar törvénykezésben, a jogrendszerben, a minisztériumi, miniszteri utasításokban, a legritkább esetben fogalmazódott meg ennek az alkotmányos kötelezettségnek a konkrét vonzata. Tehát mondhatjuk azt, hogy az Alkotmány megjelöl egy feladatot, ugyanakkor ennek a lebontása, jogszabályokban való megjelenítése és gyakorlatba való átültetése, meglehetősen esetleges volt. És nagymértékben függött a kormányok szándékától és ezen belül nagymértékben függött attól, hogy az adott témával foglalkozó kormányzati tisztségviselők hogyan viszonyultak, csökkent vagy nagyon csökkent, akkor időnként ezzel ellentétes döntések is megszülettek. Tehát eljuthatunk arra a következtetésre, hogy szükség van ennek egyértelmű szabályozására, kikerülendő azt a mindennapi politikától függő lehetőséget, hogy egy adott kormány szimpátiájától, antipátiájától függő legyen a határon túli magyarság helyzete, olyan értelemben, hogy ha ők Magyarországon tartózkodnak, vagy Magyarországgal, magyar állampolgárokkal jutnak kapcsolatba, jogviszonyba, akkor milyen szabályozás érinti őket. Ebből a meggondolásból kiindulva, illetve a konkrét problémák felméréséből, visszaigazolásából kiindulva kezdtük el a törvény koncepciójának kidolgozását. Milyen konkrét problémákkal találkozik a határon túli magyar szülőföldjén vagy Magyarországon? Olyan problémákkal, amelyben számít az anyaország, Magyarország segítségére. Itt szó esett már a munkavállalásról. Én úgy gondolom, hogy önök közül is nagyon sokan találkoztak már akár a Moszkva téren, akár Nyírségben, a kárpátaljai határon olyan magyarokkal, akik Magyarországon feketén vállalnak munkát. Rendezetlen körülmények között, amelynek hátrányát nem csak a határon túli magyar érzi, hanem érzi a magyar munkáltató, munkaadó is és különösen érzi a magyar adófizető állampolgár is. Hiszen ezek a rendezetlen viszonyok egyrészt a határon túli magyar számára nem biztosítanak semmiféle szociális garanciát, egészségügyi biztosítása nincs, szociális garanciái nincsenek. A munkáltató kénye kedvének ki van szolgáltatva. Ugyanakkor a munkáltató is egy szorult helyzetben van, hiszen folyamatosan attól retteg, hogy mikor jön az adóhivatal, mikor jön a rendőrség, és mikor vonják őt felelősségre azért, hogy feketén alkalmaz határon túli magyart. Végső soron a magyar adófizető állampolgár is ráfizet erre a helyzetre, hiszen sem a munkavállaló, sem a munkáltató nem fizet adót az után az elvégzett munka után, amelyet a határon túli magyar ténylegesen elvégez. Itt gyakorlatilag egybeesik a határon túli magyar és a magyar állampolgár érdeke is arra vonatkozóan, hogy valamilyen módon szabályozni kell ezt a helyzetet. Hasonló állapotok uralkodnak, illetve inkább uralkodtak, ma már talán kevésbé, az egészségügyi ellátás területén. A '90-es évek kezdetétől fogva nagyon sokáig határon túli magyarok, amikor Magyarországon tartózkodtak és sokszor e célból érkeztek Magyarországra, egészségügyi ellátáshoz úgy tudtak hozzájutni, hogy vagy az orvost fizették meg, vagy a szomszédjuk, rokonuk egészségügyi kártyájával jutottak el az orvoshoz. Tehát gyakorlatilag ugyanúgy részesültek, csak kicsi buktatókkal, kicsi cselekkel, kicsi csalásokkal a magyarországi egészségügyi ellátásban, de mindig benne volt mindkét félben az a félelem, hogy valami rosszat, valami törvénytelent cselekszik. Ezt a helyzetet szintén rendezni kell valamilyen módon. Természetesen olyan mértékig, amilyen mértékig egyrészt a határon túli magyar, mint egyén teherbíró-képessége ezt lehetővé teszi, tehát neki is hozzá kell járulnia ahhoz, hogy ha Magyarországon orvosi vagy egészségügyi ellátást vesz igénybe. Másrészt pedig a magyar egészségügyi ellátás teherbíró képességének függvényében. Szó nincs arról, hogy a határon túli magyarok esetleg alanyi jogon mindazon egészségügyi ellátáshoz hozzá tudnak jutni, ami a magyar állampolgárt megilleti, de egy szelete meghatározható ennek a teherbíró képesség függvényében. Ugyanúgy konkrét tapasztalatok alapján lehet erre a következtetésre jutni a Magyarországon való tanulás terén is. Jelen pillanatban kb. 15 ezer határon túli diák tanul Magyarországon, akiknek egyharmada az, akik rendezett körülmények között, tehát hivatalos tanulmányi vízummal, tanulmányi ösztöndíjjal tanulnak Magyarországon. A maradék, körülbelül tízezer diák úgy tanul Magyarországon, hogy arról igazából jogszabály nem rendelkezik és tulajdonképpen az iskolák, az önkormányzatok fél szemüket becsukják. És ezek a diákok, akiknek már jó része általános és középiskolában tanul, úgy van Magyarországon, hogy erre vonatkozóan semmiféle jogosítványuk nincsen. Ugyanakkor mi történik ezekkel a diákokkal, akik általános és középiskolába Magyarországon járnak? Az történik, hogy nem tanulják meg annak az államnak a hivatalos nyelvét, ahonnan ők érkeztek, tehát gyakorlatilag számukra a visszatérés, a szülőföldön való boldogulás útja el van vágva. És általában a legtehetségesebb gyerekek érkeznek Magyarországra a határon túlról, akikre éppen otthon, a szülőföldjükön volna nagy szükség, hiszen egy közösség nem tud megmaradni értelmiség nélkül. Tehát, ha nem szabályozzuk valamilyen módon ezt a lehetőséget, a Magyarországon való tanulást, akkor pontosan a szabályozatlanság miatt ürítjük ki az értelmiség szintjén a határon túli magyar területeket és pontosan ellentétes célt érünk el azzal, mint hogyha valamilyen szabályozott keretek között lehetővé tesszük a Magyarországon való tanulást. Ugyanakkor ehhez csatolunk egy olyan ösztönző és korlátozó rendszert is, amely egyrészt lehetővé teszi a szülőföldre való visszatérést, másrészt kevésbé teszi lehetővé a Magyarországon való állandó letelepedést. Mindezekkel a példákkal csak azt szerettem volna megvilágítani, hogy mennyire összetett feladatról van szó, és mennyire világosan kell látnunk a célt, aminek érdekében ezt a törvényt, vagy törvénycsomagot -- nem biztos egyébként, hogy egyetlen törvényre lenne szükség, lehet, hogy több meglévő magyarországi törvényt kell módosítani ennek érdekében, de mindenképpen ennek az összefüggésrendszerben érdemes gondolkodni, amennyiben fennáll az a nemzeti konszenzus, amelyre az előzőekben utaltam, hogy Magyarországnak, a magyar nemzetnek azt a területet kell és lehet belaknia, amelyet ezer év óta birtokol. A törvény előkészítésével kapcsolatban még annyit tudnék elmondani, hogy a Magyar Állandó Értekezlet döntése után a Parlament hozott egy olyan határozatot, amelyben felszólítja a kormányt az Állandó Értekezlet működési feltételeinek biztosítására és ennek megfelelően a kormány két héttel ezelőtt hozott döntése alapján, június 30-ig a külügyminiszter és az igazságügyi miniszter a kormány elé terjeszti a leendő törvény koncepcióját, november 30-ig pedig a törvénytervezet a parlament elé fog kerülni. Nagyon lényegesnek tartom azt, hogy a törvény előkészítése három tényező bevonásával zajlik folyamatosan, egyrészt a kormányszakértői vesznek részt a törvény előkészítésében, másrészt a magyarországi parlamenti pártok képviselői. Itt szeretném megragadni az alkalmat és felhívni a parlamenti pártok jelenlévő és jelen nem lévő képviselőit, hogy a lehetőség adott ennek a törvény előkészítésének a munkájában részt venni, de kritikusan meg kell jegyeznem, a parlamenti pártok szakértői nem tolonganak ezekben a bizottságokban, és nem jönnek a javaslataikkal, arra vonatkozóan, hogy mit tartalmazzon a törvény. Tehát ilyen értelemben talán szeretném visszautasítani azokat a kritikákat, amelyek az előkészítéssel szemben megfogalmazódnak. Ha a pártok nem jelenítik meg a saját véleményüket, akkor nehéz számon kérni részükről azt, hogy vajon benne van-e az ő akaratuk a törvényben, ha nem vesznek részt az előkészítésben. Harmadrészt pedig a szakértői bizottságokban jelen vannak a határon túli magyar pártok képviselői, azoknak a pártoknak a képviselői, akik az adott országban parlamenti képviselettel rendelkeznek. Hála istennek valamennyi szomszédos országban van parlamenti képviseletük az ottani pártoknak, sőt, a nyugati magyarság képviselői is jelen vannak ebben a szakértői munkában.

Gecse Géza:

 -- Én úgy érzem, hogy a mai magyar parlamenti pártok közül, parlamenti súlyához képest viszonylag szerényen nyilvánít véleményt ezekben a külpolitikai vagy belpolitikai, vagy kül-belpolitikai, ahogy az oroszok mondják közel külföldi kérdésekben a FIDESZ Magyar Polgári Párt. Potápi Árpád, a Parlament emberjogi és külügyi bizottságának a tagja.

Potápi Árpád:

 -- Hadd mondjam el magamról azt, én bár nem vagyok határon túli magyar, az én édesanyám már Magyarországon született, édesapám még Vajdaságban született, Moholon, nagyszüleim pedig mind a négyen Bukovinában születtek. Tehát még a Kárpát-medencén kívül is. Én magam is bukovinai székelynek vallom magamat. Itt egy kicsit én Tabajdi Csaba képviselő úr álláspontjával vitatkoznék, bár szerintem alapvetően ezt a dolgot is ugyanúgy látjuk, aki arra hivatkozott, hogy rendeletekkel is meg lehet oldani ezt a kérdést, hiszen a törvénynek sokszor csak szimbolikus jelentősége van. Hadd mondjam el, hogy '98 óta hoztunk olyan törvényeket, amelyeknek alapvetően szimbolikus jelentősége volt. Hogy ha arra gondolunk, hogy milyen vita előzte meg a Szent Korona Parlamentbe való behozataláról szóló törvény vitáját, és azóta a százezredik látogató is január elseje óta megfordult a Parlamentben, aki direkt a Szent Korona miatt látogatott el ide. Azt hiszem nagyon jól tettük, hogy meghoztuk ezt a törvényt. Ilyen szimbolikus jelentősége is van ennek a törvénynek, amelyet talán sikerül elfogadni még ebben az évben. Hogy ez a szimbolikus jelentőség kinek mit mond, azt hiszem arról felesleges beszélnünk, hiszen, hogy ennyien eljöttek, ez is azt bizonyítja, hogy nagyon sokakat érdekel ez a kérdéskör. Talán még hadd mondjam azt el, hogy ami miatt ezt a törvényt nagyon nehéz lesz meghozni egy alapvető kérdéssel még az itt ülők nem jöttek elő, amit nagyon nehéz meghatározni, ez pedig az, amivel már több évtizede foglalkoznak íróink, politikusaink, hogy ki a magyar, mi a magyar? Minek alapján fogjuk megkülönböztetni őket a többiektől? Ez talán számunkra nem olyan nagyon nehéz kérdés, hiszen mi, akik magyarok vagyunk, tudjuk, hogy mi magyarok vagyunk, tudjuk azt, hogy akikkel egy faluban élünk ott ki a magyar, ki a német, ki a horvát vagy ki a román, de ennek a jogi meghatározása nagyon nehéz lesz. Ettől függetlenül mégis csak azt tudom mondani, hogy valahogyan meg kell a jogi formákat határozni. Erre azért vannak elképzelések, ilyen például a nyelvismeret. De sok esetben a nyelvismeret sem lehet kizáró kritérium. Ilyen például az egyházi nyilvántartás kérdése, ilyen lehet a származásnak a kérdése. Tehát számos olyan behatárolható kritérium van, amellyel lehet és kell is élni. Itt szó volt arról, hogy a határon olyan bánásmódban részesülnek a határon túli magyarok, mint az ausztrálok. Hát én is néhányszor azért átkeltem már a keleti határainkon, viszonylag kevés ausztrált láttam, és itt nem Tabajdi képviselő úrnak a mondatára utalnék, hanem, sajnos határőreink a határon túli magyarokkal hasonlóan bánnak, mint a bangladesiekkel vagy pakisztániakkal, sokkal rosszabb a helyzet, mint ha ausztrálnak néznék őket. Azt hiszem mindegyik kormány tett erőfeszítést, hogy ez a hátrányos megkülönböztetés ne legyen. Tudok arról, például amikor még Lotz miniszter úr idejében volt, hogy leszólt a határokra, hogy ez a hátrányos megkülönböztetés szűnjön meg, ettől függetlenül ezek mindig nagyon rövid életűek voltak. Sajnos, azt kell mondjam, hogy nem is a román határőrök és vámosok, vagy például az ukrán oldalról azok, akik megnehezítik az átkelést, hanem sokszor a magyar határőrök, illetve a vámosok. És akkor, még hadd mondjak el ide egy esetet. Két éve jártam Viczében, ahol a katolikus plébános a gyerekeket egész évben azzal motiválta a hittanórán, hogy, na majd meglátjátok, hogy megyünk ki Magyarországra, milyen jó lesz. És amikor nagy hercehurca árán átkeltek a magyar határon, szégyellte magát a plébános és egy darabig nem mondta ezt nekik, hogy meglátjátok milyen jó lesz. Tehát más motiváló erőt próbált keresni. Köszönöm szépen.

Gecse Géza:

 -- Láttam Béres Bélán, hogy hozzá akar ehhez a kérdéskörhöz szólni. Tessék parancsolni.

Béres Béla:

 -- Sajnos, ez igaz, amit a képviselő úr mondott a határátkelésről. Sajnos, az emberek primitívítása ellen nehéz védekezni. És egy határőr, akit odaállítanak, lehet, hogy egyik fő törekvése az, hogy pont egy olyan emberrel bánjék megalázóan, aki érti a nyelvét. Mert nyilván, hogyha valakivel megpróbál kommunikálni, és nem érti azt a nyelvet, akkor nem tudja elkövetni azokat az atrocitásokat. Ez nagyon sokszor előfordul. Azt nem tudom egyébként, hogy Lotz miniszter úr milyen alapon szólt oda le, mint közlekedési, hírközlési és vízügyi miniszter, tehát nyilván valamilyen kalóz módon. Ez mutatja, hogy semmi ilyen koncepciója nem volt az előző kormányzatnak. Ami a jogállást illeti, a fejekben Magyarországon rendkívül nagy sötétség van, ami a határon, a Magyar Köztársaság határain kívül élő magyarság jogállását illeti. Nem tudják az emberek megkülönböztetni, mivel féltek attól, hogy revizionizmusra vagy bármiféle retrográd dolgokkal vádolnák őket. Hogy azt mondják, hogy "elcsatolt területeken élő magyarság". Itt nagyrészt státusztörvénynél, Magyarországtól 1920-ban elcsatolt, illetve majd három község ugye 1945-ben vagy 1946-ban a Párizsi békeszerződében még az is Csehszlovákiához került. Tehát '20-ban és '45-ben elkerült területek magyarságáról beszélhetünk. Ugyanis csak lemondás esetén szűnhetett meg a magyar állampolgársága azoknak a magyaroknak, akik a Kárpát-medencén kívül kerültek. Tehát azok a magyarok mind magyar állampolgárok máig. Én Sao Pauloban találkoztam egy kislánnyal, ott voltunk kint Torgyán miniszter úrral és az egyik kislány büszkén mutatta, portugálul mondta, hogy hát ő egy szót sem tud magyarul, de mutatta nekem a magyar útlevelet. És olyan büszkén mondta, hogy ő még soha nem volt Magyarországon, de őneki a Sao Paulo-i főkonzul által kiállított magyar útlevele van és már készül két éve, hogy Debrecenben majd a magyar nyári egyetemen megtanul magyarul, mert az ő nagyapja még a századfordulón megmutatkozó válság idején kivándorolt. Ezek nekünk olyan értéket képviselnek, amit ugyan úgy össze kell fognunk, gondolom a Magyarok Világszövetségének, hogy ha most dinamizálódik némileg a vezetése, annak komoly szerepe lesz abban, hogy összefogja ezt a nagy erőt. De itt a státusztörvénnyel kapcsolatban elsősorban az elcsatolt területeken élő magyarságról beszélünk. Mert több mint valószínű, hogy ha valaki adott esetben elvesztette volna magyar állampolgárságát és mondjuk Franciaországba egy francia útlevéllel, megérkezik, akkor nagyon nehéz elképzelni, hogy Magyarországon diszkriminálnák valamilyen módon. Inkább örülnek annak, hogy ő majd magyarnak fogja vallani magát. Tehát itt egyértelmű - ahogy a képviselő úr is mondta -, Szlovéniát és Ausztriát leszámítva, tehát tőlünk vagy nálunk fejletlenebb országokból érkezőkről van szó. És itt természetesen a választójog kérdése az egy nagyon fontos kérdés. Ezt az 1990 óta a nem nemzeti erők folyamatosan megakadályozták, ami a magyar állampolgárok esetében egy rendkívül jogsértő helyzetet jelent. Most csak arra szeretnék utalni, hogy ha valaki például Németországban dolgozik egy évet, vagy adott esetben három hónapot, az egyszerűen, hogy ha nincs a Magyar Köztársaság területén nem gyakorolhatja választó jogát az országgyűlési képviselő választások idején. Ez teljesen jogsértő állapot. Ezt valahogyan egyszer majd a Strassbourg-i Emberjogi Bíróság is vizsgálni fogja, mert alkotmányellenes állapot. Arról már ne is beszéljünk, hogy ezek az emberek igenis kialakult véleménnyel rendelkeznek Magyarországról. És még egy ilyen esetben is, mint ez, aki nem tudott magyarul. valószínűleg ő nem fog elmenni szavazni, de ez szociológiailag nem fog egy problémát jelenteni. Tehát azért akartam erről beszélni, mert hátha majd lesz egy ilyen kérdés is a megjelentek között. Hogy szerintem mindenképpen az egész magyarság, az összmagyarsággal kell foglalkoznunk, mert énnekem, bármennyire is tiszteletben tartom Koós Károly transzilvanizmusát, vagy a Székely Szövetségek külön alszövetségekre való bontódását, és alindentitásoknak a labirintusát, hogy az államtitkár úr könyvére utaljak, ugye Az önazonosság labirintusa, vagy nem is tudom, egy nagyon szép könyvet írt 1998-ban jelent meg, ha jól tudom. Tehát ezeket a dolgokat én úgy tudom megítélni, hogy csak kétfajta magyar van: jó és rossz. Nincsen másfajta magyar. Az, hogy jogilag kinek, milyen papír van a zsebében, azt semmiképpen nem lehet az identitás meghatározójaként elfogadni. Nekem az a véleményem, hogy amikor tulajdonképpen egyik szemünk sír, a másik nevet, amikor Kovács Miklós azt mondja, hogy ugye, ő erkölcsileg nem tudja megítélni azt, hogy ha valaki Ungvárról felköltözik Budapestre, ami nem más valójában, hogy egy vidéki városból felköltözik a fővárosba. Most persze ezt kulturális identitási szempontból határoztam így meg. Nem tudjuk, hogy melyik szemünk sírjon, és melyik nevessen, vagy egyáltalán sírjon-e egyik szemünk is. De nem lehet egyszerűen megítélni azt, hogy a magyar nemzet szempontjából, hogy ha valaki két vagy három évet eltölt Magyarországon és a személyes sorsa úgy adódik, hogy nem tér vissza, akkor az, hogyan ítélhető meg. De az biztos, hogy a magyarságnak a Kárpát-medencében fenn kell maradnia. Én abban reménykedem, hogy ez a státustörvény ebben valami segítséget fog nyújtani.

Gecse Géza:

 -- Jól láttam-e, Potápi Árpádon kívül Tabajdi Csaba is reagálni kíván erre?

Tabajdi Csaba:

 -- Én azt mondom, hogy hallgassuk meg a közönség kérdéseit és ennek kapcsán majd reagálok. Mert szerintem érdekes lenne a közönséget meghallgatni.

Gecse Géza:

 -- Jó. Hallgassuk meg a Potápi Árpádot és látom, hogy Szabó Tibor úr is jelentkezett,

Potápi Árpád:

 -- Köszönöm szépen. Én csak egy dologra szeretnék reagálni, amire az előbb nem reagáltam, ez a bevándorlás kérdése. Én azt hiszem, hogy a XXI. század, és most már mondhatjuk nyugodtan azt, hogy a ma Magyarországának az egyik legfontosabb problémája a népesség csökkenése lesz. Ezt már kezdjük érezni ma is, de azt hiszem, elfedi a bajt, hogy Magyarország egy nagyon súlyos gazdasági válságból most kezd kilábalni és munkanélküliség van sajnos, ma Magyarországon. De nemsokára ez a munkanélküliség kvázi meg fog szűnni és munkaerőhiánnyal kell számolnunk, úgy, ahogy munkaerőhiánnyal kell számolni Nyugat-Magyarországon, illetve Budapest térségében is. Hiszen hogyha 5-6 százalékos a munkanélküliségi mutató, akkor ez igazából már azt jelenti, hogy ott munkaerőre van szükség. El kell azt is mondani, hogy a XXI. század 20-30-as éveiben már 8 millióan leszünk és elképzelhető, hogy a század közepén pedig 5-6 millióan leszünk ebben az országban. És ami pedig tetézi a bajt, hogy a határon túli magyaroknak a száma is fogyatkozik. Nem a beolvadás miatt elsősorban, hanem ott is hasonló tendenciák érvényesülnek, mint a magyarországi magyarságnál. Tehát, amikor arra törekszünk, hogy valami olyan törvényt adjunk, amely a jogállást hasonlóvá teszi a magyarországi magyarokéhoz, ugyanakkor pedig szeretnénk azt, hogy a saját hazájukban maradjanak, és ott legyenek magyarok. És vigyék tovább azt a kultúrát, amelyet eleink ide hoztak 1100 évvel ezelőtt és, amelyet 1100 éve ebben a hazában építünk, akkor el kell azonban arról is gondolkozni, hogy a magyarság mindenhol fogy és előbb-utóbb munkaerőre lesz szükségünk. És valahol ezt nekünk meg kell oldanunk. Ezek olyan problémák, amelyek talán, amikor már a törvényt megalkotjuk, erre is kell gondolnunk, hogy ez a törvény 20-30 év múlva is megállja a helyét ilyen szempontból is.

Szabó Tibor:

 -- Csak egy gondolatot, mielőtt önök kapnának szót. Nagyon sok szó esett a határátkelés problémájáról. tehát arról, hogy hogyan viselkedik a magyar határőr, a magyar vámtiszt. Ott abban az első pillanatban, amikor a külföldről érkező magyar Magyarországgal szembesül, és úgy kellene éreznie magát, hogy hazaérkezett. Most ebben a témában én magam az elmúlt egy évben, nem akarok sokat mondani, de biztos, hogy 200 levelet írtam ennek, annak, amannak a határ- és vámparancsnoknak, a belügyminiszternek, a határőrség parancsnokának és minden lehetséges személynek, konkrét eseteket megjelölve. Végül is nagyon sok konzultáció és beszélgetés után egy nagyon egyszerű következtetésre jutottunk. Nevelni kell, tanítani kell már a fiatalokat az iskolás kortól arra, hogy mit jelent az, hogy magyarság, mit jelent az, hogy magyar nemzet és mit jelent az, hogy a magyar nemzet egy része a határokon kívül él. És végül is az elmúlt hónapban sikerült az első lépést megtenni akkor, amikor megegyeztünk a Rendőrtiszti Főiskolával, hogy lesz egy olyan tantárgy ezen a főiskolán, amelyen megismertetik a leendő határőr tiszteket azzal, hogy mit jelent az, hogy magyarnak lenni valahol a világban, Erdélyben, Kárpátalján, Délvidéken. Tehát most a magyar határőr tisztek képzésében ez tantárgyként szerepel, s a kollégáim hetente átjárnak tanítani a majdani határőr tiszteket arra, hogy mit jelent számukra a magyarság. Ez van most. Várjuk meg, hogy mi lesz az eredménye.

Dr. Báthory Katalin vagyok, a Kárpátaljai Szövetség magyarországi civil szervezetének az ügyvezető elnökhelyettese. Mint ilyen, 10 éve foglalkozom a kárpátaljai magyarság és az áttelepül magyarság érdekvédelmi, segélyezési és egyéb problémáival. Örömmel üdvözlöm az asztal körül ülőket, elsősorban azért, mert ahhoz a korosztályhoz tartoznak, akik fiatal koruk ellenére, nemzetben gondolkodnak. Ezért mindjárt előre bocsátom, az eddigi munkám tapasztalata alapján, hogy Magyarország csonkasága ellenére egy egységes magyar nemzettel rendelkezik. Másodszor a régiós európai elmélet alapján egy egységes nagy táj rendszerébe tartozik, amelyben akár gazdaságpolitikailag, akár etnikum szempontjából kezdünk el gondolkozni, nem lehet másképp a Kárpát-medence régiót, mint az egységes nagy táj régióját elképzelni, mert adottságai nem teszik lehetővé, hogy a jelenlegi határokon nem átnyúló gazdaságok legyenek. Megfogalmaztuk a kárpátaljai koncepciót a szövetségünkben. Annak alapgondolata az, hogy a körülöttünk lévő magyarság a legközvetlenebb tagja a nemzetnek, hiszen ők azok, akik akaratuk ellenére kerültek kívül az ország határokon, és mint ilyen, nekünk magyaroknak idebent az anyaországban ezt tudatosítanunk kell, úgy, ahogy ezt Szabó Tibor az előbb mondta, az ország minden magyar állampolgárának tudnia kell, hogy a határon túl élő magyarok a nemzet közvetlen tagjai. Ezért az a rendelkezés, amely szerint felelősséget érzünk a határon túli magyarsággal, egyben azt is jelenti, hogy minden erőnkkel azon kell lenni, hogy a túlhatalmi kormány, akinek ma az uralma alatt élnek azok a magyarok, tudomásul vegye, hogy nekik is hasznukra válik, hogy a határon átnyúló vállalkozások, kultúrhelyzetek zavar nélkül oldhatók meg. Mert hiszen történetesen ma Kárpátaljáról van szó. Kárpátalja európai előszobája lehet Ukrajnának, ahol ő maga is megmutathatja, hogy Európához tartva milyen lehetőségei vannak. A kárpátaljai magyar az európai törvények alapján szívta magába a műveltségét is, és közéleti tevékenységben is európai normákban gondolkodik. Ezt az előnyt nekünk Kárpátalján nem szabad elhanyagolnuk, s ezért feltétlenünl szükségesnek tartjuk olyan egységes gazdálkodásnak a megteremtését, ahol ennek a lehetőségei megnyílnak. Itt a kormány minden tagjától, az ellenzéktől éppúgy, mint a kormánypárti pártoktól is elvárjuk, hogy ilyen irányban együttműködjenek, hiszen látjuk itt, hogy a nemzeti kérdésben egyetértenek. A kérdésem az, hogy az ukrán lehetőségek között fel lehet-e egyáltalán tételezni, hogy Ukrajna ebben a közös, számára is elég jelentős gazdasági övezet fenntartásába valamilyen formában belemegy?

Kovács Miklós:

-- A válaszom: nem.

 Béres Béla:

-- Elnézést. Csak egy pillanatra. Miklós nagyon humorosan egy nemmel lezárta a válaszadást....Én csak annyit szeretnék mondani, hogy Ukrajna -- én természetesen nem kárpátaljai vagyok, ezért nem tudom olyan jól megítélni, mint ő, aki nap mint nap harcol azért, hogy valami ott kialakuljon --, de mint tudják, azt hiszem sokan hallották ebben az országban, hogy Torgyán miniszterelnök úr kárpátaljai származású anyai ágról és ezért én nagyon sokszor jártam vele Kárpátalján és nagyon jó együttműködési lehetőségeket láttunk az Eurorégió kialakításában, és úgy néz ki, hogy az ukránok, főleg a nagy 1998-as árvizek idején rájöttek arra, a kárpátaljai ukránok, hogy őket ugye Kijevből nézve Kárpáton túli területnek tekintik. Mi azért hívjuk Kárpátaljának itt Budapesten, mert a Kárpát-medencén belül van, és rájöttek arra, hogy a magyar államon kívül nekik semmilyen más támaszuk nincsen. A magyarok adták azokat a segélyszállítmányokat, amelyek megmentették őket '98 végén, '99 elején. A Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium rágcsálótlanította azt a területet. Tehát annyira magukra voltak hagyva ezek az emberek, hogy ha nem küldünk például vetőmagot, akkor most nincs mit enniük. Tehát, nekem az a véleményem, hogy Kárpátalja vonatkozásában azért az ukránok az utóbbi időben annyira barátira vették a gesztusokat. Az ukrán nagykövet is rendkívül sokat tesz Magyarországon azért, hogy a régi, például még '96-os reflexeket feloldja. Annak idején még 26 püspök nem tudott felmenni a Vereckei-hágóhoz és egyedül Torgyán József ment fel úgy a Vereckei-hágóhoz, hogy megzsarolta az ukrán hatóságokat azt mondván, hogy ha önök valaha is Európába akarnak jutni, jegyezzék meg, hogy most '96-ban a kisgazda párt 30 százalékon van, és ha én leszek a miniszterelnök, akkor önök nem fognak Európába menni Magyarországon keresztül és az ottlévő helyi hatalmasságok összedugták kupaktanácsra a fejüket és öt perc múlva megszólalt a verdikt, hogy az ő borzasztó kocsijukkal felengedték a Vereckei-hágóra. De ott 26 magyar püspök, aki összegyűlt, az nem tudott felmenni a Vereckei-hágóra. Ehhez képest 1999-ben, amikor ott voltunk, azt hiszem augusztusban, az ungvári magyar főkonzul, nem is alkotmányos, mert koronás címerrel ellátott piros-fehér-zöld zászlót tűzött ki a miniszteri kocsira, és ezzel a zászlóval ékesített kocsi ment fel a Vereckei hágóra, ahol helyi lányok ott várták a Magyar Köztársaság kormányának egyik tagját. Tehát azért van előrelépés, nagyon sok ebben az ügyben.

Tabajdi Csaba:

 -- Én azt hiszem, hogy Báthory Katalin a leglényegesebb kérdést érintette. Hiszen ahhoz, hogy a határon túli magyarok szülőföldjükön boldoguljanak és azon a helyzeten, amiről ma este többször is szó volt, egyetlen kitörési pont, hogy Magyarország gazdasági erővel próbálja magához kötni azokat a határon túli nemzetrészeket, ez az egyetlen életstratégia. Ezt úgy is megfogalmazhatnám, hogy Trianon békés eszközökkel a jelenlegi határok mellett is, Magyarország gazdasági erejével a határokon átnyúló gazdasági vállalkozásokkal, ha nem is orvosolható, de legalább a magyar nemzeti egység -- ahogy Katalin is szólt, ha megengedi, hogy így nevezzem, hiszen régóta ismerjük egymást -- ez a nemzeti egység csak így tartható meg. És csak így tarthatók meg a szülőföldjükön. És e tekintetben egyáltalán nincs vita. Amit Miklós mondott, az nagyon is realista álláspont. De azt hiszem, hogy Miklós egyetértesz azzal, hogy ha Gramscit idézem, aki azt mondta, hogy a tények pesszimizmusával szemben az akarat optimizmusát kell állítani. Tehát, amikor Te realista voltál, hogy nem lesz az Európa Unió tagja, ez nem azt jelenti, hogy nekünk nem arra kell törekedni, hogy minden lehetséges magyar kormányzati, nem kormányzati, GYOSZ, VOSZ, minden, ami csak van, kamara-, civilszervezettel megpróbálni ezt a gazdasági kapcsolatrendszert fejleszteni. És azt hiszem ebben Miklós is partner. És amit el kell, hogy mondjak, hogy az 1994 és '98 között, talán e tekintetben, Majnek püspök úr, amit csinál, és amit az ottani ferencesek csinálnak, de Erdélyben is, Gergely atya Csíksomlyón és most nem akarom fölsorolni. Ezeket a modernizációs szigeteket, de akár mondhatnám Orosz Ildikót is a Beregszászi Főiskola vezetőjét, hiszen ez is a magyarság szempontjából kulcsfontosságú modernizációs sziget, amely kiemelt jelentőségű volt, amikor én államtitkár voltam, mert ez egy nagyon meghatározó dolog. Tehát ha ezeket a modernizációs szigeteket, ezeket a magyarság kis autonómia szigeteit, ha innen minél inkább segítjük, akkor ezek talán összeérnek vagy összekapcsolódnak Magyarországgal. ÉS zárásképpen. Nekünk úgy kell bemennünk az Európai Unióba, hogy addigra minél erősebben határokon átnyúló gazdasági kapcsolatok legyenek, hogy vigyük szinte magunkkal Kárpátalját, Partiumot, Erdélyt és most nem sorolom föl az összes határon túli magyarlakta területet. Vagy ahogy a millecentennárium kapcsán fogalmaztam, hogy olyan erősen kell most megfogni egymás kezét, hogy ha mi bemegyünk az Európai Unióba, vigyük be magunkkal a határon túli magyarságot is.

Kovács Miklós:

 -- Rövid reakció. Itt szó esett két segélyszállítmányról, amit a Földművelésügyi Minisztérium juttatott Kárpátaljára. A kettő némileg összefügg egymással és a történetük nagyon jól illusztrálja, hogy mi a problémának a magva. Az első szállítmány az valóban állat-, növény-egészségügyi dolgokat tartalmazott. Erről a segélyszállítmányról mi utólag értesültünk, hogy a megyei közigazgatás kapott ilyet az árvízkárosultak megsegítése címén. Annyit tudtunk tenni, hogy végigkérdeztük az árvízsújtotta települések lakóit és polgármestereit, és kiderült, hogy ezekből a kemikáliákból ők nem láttak semmit. A másik segélyszállítmány, a vetőmagok, elsősorban kukorica-vetőmag, annak a címzettje már a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség volt. És hosszú küzdelem után el is tudtuk érni azt, hogy a lakosságnak szét lehetett osztani ennek a kétharmadát. Az egyharmadát le kellett adni sápnak, hogy beengedjék, mint humanitárius segélyt. Tehát valóban az akarat optimizmusa az a mi esetünkben, illetve a mi gyakorlatunkban, az abban állt, hogy megvívtuk ezt a küzdelmet miután Magyarország, a Földművelésügyi Minisztérium személyében belénk helyezte a bizalmát, hogy ezt a dolgot mi intézzük. Én erre az egyharmad, kétharmad arányra meg kell, hogy mondjam, hogy igen büszke vagyok. De meg kell mondjam, hogy ha nem mondjuk meg az illetékeseknek, hogy fiúk, ha nem hagyjátok, hogy odaadjuk a népnek -- ami egyébként elég volt, mert hála istennek olyan volt a mértéke, hogy elég volt a kétharmad is --, akkor inkább ne jöjjön, nem sikerült volna. Úgy hogy árnyaltabban így fest a válasz a kérdésre, hogy az ukránok felfogták-e már, hogy Európa meg Magyarország, meg hasonlók. Az ukránok azt fogták fel, hogy Magyarország az nyugati állam már, ami azt jelenti, hogy hozzánk képest nagyon gazdagok és nagyon buták. Nagyon könnyen ki lehet tőlük csalni tőlük a pénzt és ellopni.

Szabó Tibor:

 -- Ha megengedik, akkor a kárpátaljai gazdasági ügyekről néhány gondolatot elmondanék. A magyar kormány ebbéli lehetőségei meglehetősen szerények természetesen. Ugyanakkor azért vannak olyan eszközök a kezünkben, amellyel tudunk hatni gazdasági területen is. Kárpátalján például az elmúlt hónapokban kb. 12 ezer embert sikerült hozzásegíteni földtulajdonhoz. Ezek nem nagy földterületek: egy, két, három hektár. Olyan módon sikerült őket földhöz juttatni, hogy az ukrán privatizációs törvény szerint mód volt a kolhozok földjét felosztani, de ehhez megfelelő illetékeket be kellett fizetni, amelyre a kárpátaljai magyarság egy jó részének nem volt lehetősége. Nos, az illeték befizetését vállalta át az Új Kézfogás Közalapítvány. Több tízmillió forint nagyságrendben egyébként, aminek az eredményeként, ahogy jeleztem, 12 ezer ember jutott földtulajdonhoz. Kárpátaljai viszonylatban ezt úgy kell értelmezni, hogy ha minden családban van 5-6 ember -- és ennyi van Kárpátalján --, akkor a kárpátaljai magyarság egyharmadát érintette ez a lehetőség, amelyet hangsúlyozom, szerény lehetőségeivel a magyar kormány is támogatott. Tehát vannak olyan lehetőségek, amihez hozzá tudunk járulni, és nem kerül túlzottan sokba, csak meg kell találni azokat az eszközöket. De hasonló helyzet van kialakulóban, Erdélyben is, ahol a közbirtokosok visszakapták az erdőtulajdonukat, csak azt nem tudják, még mit kezdjenek ezzel az erdővel? Hogyan dolgozzák fel, és hogyan ne kótyavetyéljék el tulajdonukat? Ehhez is megpróbálunk segítséget adni. Egyébként egy olyan rendszer kialakításán dolgozunk, aminek a segítségével határon túli magyar vállalkozók hiteltámogatáshoz tudnak hozzájutni, hasonlóan, mint a magyarországi vállalkozók. És ún. mikrohitel program is elindult már, elsősorban Erdélyben, ahol a vállalkozás-fejlesztési alapítvány magyarországi vállalkozókat támogat, az Új Kézfogás Közalapítvány olyan határon túli vállalkozót, aki a magyarországi kollégával közösen indít vállalkozást. Ezek nem túl nagy összegek, de mindenképpen generálnak egyfajta lehetőséget. És akkor még nem beszéltem arról, hogy itt a privatizációban, a nagyobb mértékű vállalkozásokban pedig megfelelő tőkegaranciákat, kockázati tőketársaságba, állami eszközök elhelyezésével is tudunk segíteni abban, hogy a határon túl, az ottani magyarság, akár a privatizációban, akár egyéb eszközökkel tulajdonhoz tudjon jutni. Ennek a nagyságrendje több százmilliós is lehet. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az elmúlt évben, Romániában az összes külföldi befektetésnek 28 százaléka magyarországi befektetés volt. Ez egy eléggé nagy arány. Nem nagy szám, mert abszolút értékben ez nem egy nagy szám, de arányában azért jelez valamit, hogy a magyar gazdaság már van annyira erős, és a magyar tőke van annyira erős, hogy el tud indulni a határon túli térségekbe, ha ez megfelelő garanciákat kap az államtól, és megfelelő injekciókat tudunk mellé tenni.

 Potápi Árpád:

 -- Csak nagyon röviden szeretnék reagálni a Kovács Miklós felvetéseire. Nem két segélyszállítmányról volt szó, hanem sokkal többről. Háromról tudok, ami az árvízen idején elment, alapvető élelmiszerekből és az a két segélyszállítmány, amiről ő beszélt a vetőmagok, az biztos, hogy az elején, amikor az állami adminisztráció, keresett meg bennünket, mert a miniszterelnök úr kellett, hogy valakivel tárgyaljon. Azt ikrán részről nem tették lehetővé, hogy csak Kovács Miklóssal és a KMKSZ-szel tárgyaljunk. Egyértelmű, hogy amikor a magyar állam segíti a kárpátaljai magyarságot, nem lehet diszkriminatív módon. tehát valamennyit az ukránoknak is juttatni kel, mert teljesen felháborodnak azon, hogy csak a magyarokat segítjük. Úgyhogy ilyen alapon, szerintem, a kétharmad, egyharmad nem is volt rossz, csak az a baj, hogy az nem rászorult ukránok hoz ment, hanem valószínűleg a maffiózókhoz, akik miatt a magyar Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium főosztályvezetője, aki kísérte ezeket a szállítmányokat többször, nekem utólag, mikor egy kitüntetést vett át ezért a tevékenységéért, elmondta, hogy ő igazán rászolgált erre a kitüntetésre, mert ő mindig egy kalasnyikovval ült a teherautónak a jobb oldali ülésén. Tehát egyértelmű, hogy életveszélyben volt, amikor odavitte ezeket a szállítmányokat. És most, Kovács Miklós nehogy véletlenül az ukránoktól szerezzen tudomást, tájékozatom, hogy most száz üszőt küld a magyar földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszter, ami legalább 26 millió forint. Egy teljesen magyarlakta településre, és csak magyarok fogják lefölözni a profitját a dolognak. Ott néhány ukrán család van csak állítólag. Ami a lehetőségeinken belül áll, én voltam az, aki mielőtt az aktát aláírtam volna, a száz üsző majdnem kiment egy olyan helyre, ahol az állatokat körülbelül egy hét után levágták volna, mert nem volt semmiféle állatvédelem, vagy egyszerűen egy istálló nem volt, ahova menjenek. Ezek tejelő tehenek lettek volna. Tehát levágták volna, és jól eladják, mint jó borjúhúst. De kiküldtem egy szakértőt, hogy nézze meg ezt a helyet, és addig nem írtam alá. Kiderült, hogy az a vállalat, amely átvette volna, valami Duty Free Trading nevű vállalat, az egy teljesen maffiózó kezében levő, illetve nem tudom, hogy kinek a kezében levő vállalat. Tehát teljesen igaza van a Miklósnak abban, hogy nyugatiaknak és hülyéknek néznek bennünket. Csakhát az az igazság, hogy az FVM-ben van azért egyszer-egyszer nem csak hülye, úgyhogy ezért ezt ki kell védeni. Úgyhogy nyilván támaszkodni fogunk a KMKSZ-re. De itt azért van egy szomorú dolog is a Magyar Állandó Értekezletnek a tevékenységében, hogy nem biztos, hogy mindig csak a parlamenti képviselettel rendelkező pártokat kellene meghívni, mert én úgy tudom, hogy a KMKSZ mellett, én tudom, hogy Miklósnak mi erről a véleménye, azért működik egy másik szövetség is Kárpátalján. Azért velük a beszélő viszony fenn kell tartani. Én azt hiszem, hogy ha segélyelosztásról van szó, nem mindig csak őket lehet keresni.

Gecse Géza:

-- Én azt mondom, most néhány kérdést gyűjtsünk egybe. De én azt kérem, hogy jöjjenek ki, legyen egyszerre négy kérdés egymás után. Gyors és rövid kérdéseket kérek.

Dr. Bökényi Zoltán:

-- Összmagyarságról beszélünk. Ez nagyon jó ez az első lépés. A következő lépés gondolom: a kapcsolat. Hogy kapcsolat legyen, ahhoz utazni kell. Gondolom nem csak Magyarországra óhajt a kárpátaljai, erdélyi, hanem egymás között is. Ha elindul Kolozsváról, megérkezik Máramarosszigetre, onnan átjön a hídon, Técsőről, Ungvárra, Kassára. Kedve van, visszafordul, vagy ugyan így Magyarországon keresztül. Hogy látják Önök, rövidesen lecsapódik a második vasfüggöny. Hogy oldható ez meg. Most ezzel kapcsolatosan több kérdésem van, de azt írásban átadom.

Ágoston Erzsébet vagyok, szellemi szabadúszó:

-- Remélhetjük-e, mi egyszerű halandók, hogy végre lesz egy magyar nemzetstratégia vagy legalább is a megalkotás fázisában van? Hogyan látják önök egy magyar nemzetstratégiának a mérföldkövét, miben látják? Tudomásom szerint a lengyeleknek van és hatékonyan működnek bizonyos területeken.

Dr. Balogh Elemér, magyar jogász és újságíró, Münchenben élek, de gyakran vagyok Magyarországon, valamennyi kisebbségi területen jártam életemben. Az egyik megjegyzésem Kovács Miklós véleményéhez. Ez gyakori, volt, ez van, ez jobb lesz. Szerencsére már volt ilyen, hogy ez volt, ez van, és ez jobb lett. Mint ahogy már egyes szomszéd országokban bizonyos jelek vannak. A magyarok külföldön, a határon túli magyarok kezelésének egyik megoldása lenne, az, hogy ha a határon túli magyaroknak adnának minden évben egy egyhónapi munkavállalási engedélyt, ami után bejelentené a munkaadó szociális biztosításra és adózna. Amikor Magyarországot elhagyja, akkor a felét vagy az egész adóját visszakapná. A másik dolog egy megoldás lehetne, hogy az egyetem és középiskolai kollégiumokat a nyári és a tavaszi szünetben a határon túli magyar fiataloknak odaadni egész olcsón, vagy pedig esetleg ingyenesen. Ezt össze lehetne kötni egy népfőiskolai magyar képzéssel, tehát nem matematikával, történelem, irodalomképzéssel. És hogy ki a magyar, azt meg lehetne úgy oldani, hogy egy magyar kulturális szövetséget létrehozni, amely nem egyik vagy másik párthoz kötődik. Aki a kulturális szövetségbe belépne, az kötődne a magyarsághoz. Mondok egy példát, lehetne egy tüntetés, mondjuk Kolozsváron, a magyar egyetem ellen, és oda elmenne egy ilyen magyar kulturális szövetségi tag, akkor azt mondják neki, hogy vagy te a magyar kulturális szövetségnek a tagja, amikor tüntetsz a magyar egyetem ellen? A helyi magyarok azok tudják, hogy ki a magyar. Különösen a falvakban, kisvárosban, de még a nagyvárosban is. Tehát biztosíték lenne, hogy a magyar kulturális szövetség tagja. És amikor átjönne a határon, ezt felmutatja és akkor, mint magyart kezelni. Mi a vélemény erről?

- Zoltai Zsolt Andrásnak hívnak, Miskolcról jöttem. A székely barátunkhoz hasonlóan, igaz, hogy én már itt Magyarországon születtem, de hát ugyanúgy, ha nem is határon túli magyarnak vallanám magam, hanem szinte az egykori Osztrák-Magyar Monarchia származékának. Jobb szót nem találtam ki. Mert a felmenőim között szinte mondhatni az egykori monarchiának szinte majd minden nemzetisége megtalálható. Na és itt el is érkeztünk egy olyan dologhoz, hogy vita tárgyát képezi, hogy ki a magyar és ki nem. Ki a jó magyar és ki nem az. Magam, kisgazda is lévén, egy idős kisgazda barátomtól, úgy határozta meg, hogy magyar az, akinek fáj Trianon, csörgedezzék akár milyen vér is, meg akármennyi az ereiben, és nem magyar az, akinek nem fáj Trianon, még akkor sem, ha egész Vereckéig visszavezeti a családfáját. Most így jelszó szinten, hogy lehetne röviden megfogalmazni azt, ami az összmagyarságot összetartaná. Bizonyára a többség előtt ismerős annak a nagy írónak a neve, akit sajnos, az elmúlt 50 évben igyekeztek még a nevét is kitörölni, egy nagy mondása: "Minden magyar felelős minden magyarért". Szabó Dezső. A kérdésem. Mivel annyiban kötődöm Kárpátaljához, hogy immár ez év októberében lesz 14 éve, ha minden jól megy, hogy Munkácsról nősültem. Kovács Miklóshoz: Múlt év elején, úgy emlékszem az Aranyfüst című tévéműsorban szó volt arról, hogy sajnos, úgy sikerült, ahogy sikerült a 96-os millecentennárium, ugye nem sikerült feljutni a hágóra. Szó volt éppen akkor az emlékmű megtervezője Mátl Péter említette, ha jól emlékszem, és ön is megszólalt benne, hogy az idén az 1000 éves koronázási évfordulóra talán nagy valószínűséggel összejön a dolog. Van-e realitása? A másik: sajnos, ezzel újat aligha mondok, hogy Bécsbe előbb eljut az ember, mint Munkácsra. Ezzel azt hiszem mindent megmondtam. Van-e realitása annak, mint azt Kovács Miklós is ismeri, hogy vasuton belül, kettős vágány megoldás létezik egész Munkácsig, nem csak Csapig, bármilyen hihetetlenül hangzik a dolog. A közeljövőben van-e realitása annak, hogy akár egészen Munkácsig közlekedjenek vasútjáratok. A másik pedig ezzel befejezem is. Sajnos, nem csak a határon, a beléptetéskor a vámosok és a határőrök viszonyulnak eléggé negatívan a határon túli magyarhoz. Sajnos az áttelepülésnél, a bevándorlási hivatalban az ügyintézők is. Ezt vagy történelmi tudatlanságból teszik vagy egy beléjük oltott ellenszenvvel. Elég, ha csak annyit mondok, kézzel fogható példa, hogy igazolnia kell például az 1924-ben született malenykij robotot viselt magyar embernek az egykori magyar állampolgárságát. És annak is, aki 43-ban Barkaszón született. Csak ennyit szerettem volna. Köszönöm szépen a figyelmet és a türelmet.

Tatár József vagyok, a Magyar Műveltségszolgálat ügyvezető szolgálója. Kérdésem: minek tulajdonítják önök azt, hogy a határon a magyar vám- és határőrök így viselkednek? Válaszolhatok is talán rá, tessenek megtagadni, ha ez nem így van. Ezt a magyar népet úgy nevelték, hogy szégyellnie kellett a magyarságát. Ezt átéltem, látszik rajtam, hogy nem 18 éves vagyok. A másik. Három alapszerződést hoztak létre. Egyet a Jeszenszky úr és az Antall úr. Kárpátalján akkor fent voltunk Zacsek Gyulával és az volt a vélemény, hogy ez hazaárulás. Nekem ma is ez a véleményem. Kérem szépen, nem lehet úgy tárgyalni -- ez talán Szabó Tibor úrnak szól --, az ukránokkal, a románokkal, a vlahokkal, hogy ezt felül kell vizsgálni ezeket az alapszerződéseket, mert a céljuknak nem felelnek meg. Talán Kovács úr egyet ért velem abban, hogy mit ígértek és hogy ígértek. Önök tudják, hogy a románok mióta mérgezik Magyarországot? 1920. június 4-e óta. Tehát egyáltalán nem arról van szó, hogy most azért, mert ez nyilvánosságra került ez a 3-4-szeres mérgezés, ha egyszer egy tározónak még az oldalát sem vetik be fűvel, akkor mit tetszenek gondolni, miért van? Miért nem vetették be? És pont Tabajdi Csaba úr, hiszen az előző érában megfelelő potenciával rendelkezett, hogy ezeket megváltoztatja, de nem tudta megváltoztatni, mert igyekezett, úgy tudom, hogy még pártfegyelmije is volt ebből korábban. Kérem szépen, a szürke állomány reakciót, a fehérje reakcióról tetszenek-e tudni valamit, hogy milyen a reakciója? A leglassúbb. Tehát se a hivatalban, az Oktatásügyi Minisztériumban, és hadd ne soroljam tovább, mindenütt úgy állnak a dologhoz hozzá, mint a nem magyar ember. AZ Oktatási Minisztériumhoz elmentünk, hogy a trianoni pályázatunkat igyekezzenek segíteni nekünk, hogy a középiskolákban is meghirdessük. Hogy képzeli uram ezt, mit fognak a románok szólni? Tetszik érteni... A magyar Oktatási Minisztériumban levő hivatalnok a románoktól fél, hogy mit fog szólni. Nem mitőlünk fél, hogy kimegyünk az utcára és azt mondjuk, az anyátok istenét. Nem, a románoktól fél! Köszönöm!

-- Uraim, elnézést. Önök előtt egy 80 éves határon túli magyar van. Kovács József a nevem. Közgazdász-mérnök vagyok, de 70 évet ott éltem. Tíz éve élek Pécsett. Azt szeretném megkérdezni, a magyar nyelv nem megy olyan könnyen, mint önöknek. Hogy minden bírósági jogerős ítéletet megkapok, mert elvettem egy magyar állampolgárt ezelőtt 12 évvel. És kérem szépen, 20 hónapja a kocsiban lakom. De megvan a jogerős megyei bíróság ítélete, megvan a végzése. Csak nem bírok bemenni a lakásba csak azért, mert valaki a lakással kereskedik vagy el akarja adni. És arra nem néz, hogy, amikor 19 éves koromban a Don-kanyarba elmentem önként, 56-ban megtettem a magamét, mert Eszéken három menekült tábor volt a magyaroknak, gondolom, hogy megérdemlem azt, hogy Magyarországon úgy éljek, mint a magyarok. Nem vagyok ellene, hogy a vámosok ezt csinálnak, vagy azt csinálnak, de az, hogy idehaza a 80 ezer nyugdíjamat és énnekem a kocsiban kell laknom, mert a lakásomba nem tudok bemenni.

Szabó András vagyok. Messzemenően egyetértek azzal a pénzügyi juttatással, amit a kárpátaljaiak kapnak a földhözjutás érdekében, hogy ebből a keretből jutna-e néhány olyan nem magyar személynek ott Kárpátalján, aki kimondottan magyarbarát, magyar szimpatizáns, és több mindent tett a magyarokért ottan?

Kovács Sándor vagyok, pedagógus. Kárpátaljáról származom és ideiglenesen vállaltam munkát itt Budapesten. A nemzettudat ápolásával vannak problémák, mégpedig nem is akármilyen problémák. Ezzel kapcsolatosan van-e annak akadálya, hogy valamilyen formában akár a Határon Túli Magyarok Hivatala, vagy akár a kormány támogasson egy olyan kezdeményezést, hogy az iskolák, mivel az lenne a legegészségesebb dolog, hogyha ellátogathatnának a határon túli magyar területekre, ott megismerkedhetnének az ottani viszonyokkal, és azt hiszem, hogy ez lenne az egyik legszebb lehetőség arra, hogy egyúttal meg is tudja, hogy ott is élnek magyarok. Van-e ennek valamilyen akadálya, hogy anyagi módon támogatni ilyen kezdeményezéseket?

Szabó Tibor:

 -- Megpróbálok a kérdések egy részére válaszolni, és a többit meghagyom a kollégáimnak. Az első kérdés a határátkelőkre vonatkozott és a schengeni problematikára. Ha megengedik egy érdekes anekdota-szerű esetet is elmesélnék ennek illusztrálására, hogy mennyire fontos a határokon való átkelés. Létezik a szlovák-ukrán határon egy község Kis- és Nagyszelmenc, amelyet gyakorlatilag úgy vágtak ketté, hogy a falu közepén húzódik a szögesdrót, ahol 50 éven keresztül nem lehetett átjárni. Na most az anekdota-szerű és abszurd a dologban az, hogy én történetesen találkoztam a két falu polgármesterével Szlovákiában. A két falu polgármestere közösen nyújtott be egy beadványt a magyar kormányhoz, nem az ukrán, nem a szlovák kormányhoz, hogy intézzük el, hogy az ukrán-szlovák határon legyen átkelő a falu két része között. Ez egy Kárpát-medencei abszurd, de nagyon tanulságos. Mind a két falurészben magyarok élnek természetesen. Csak illusztrálásául annak, hogy milyen abszurd helyzetek vannak a határátkelés és ebben a kérdésben. Kicsit komolyabbra fordítva a szót, én szeretném azt hangsúlyozni, hogy a schengeni probléma és a határon túli magyarság ügye összefügg ugyan, de nem csakis és kizárólag Schengen problémája létezik a határon túli magyarság számára. Magyarország európai uniós csatlakozása kapcsán. És azt is hozzátenném, hogy azok a magyar kormányzati szándékok, amelyeket számtalanszor a miniszterelnök úr, külügyminiszter úr is hangsúlyozott, hogy Magyarország európai uniós csatlakozása után is a határon túli magyarság számára a Magyarországra való utazást biztosítani fogjuk. Erre különböző technikák adottak. Differenciálni kell a különböző országok között. A jelenlegi helyzet szerint Szlovákia és Szlovénia esetében nem lesz szükség semmilyen különleges szabályozásra, hiszen ha nem is ugyanabban a fázisban, de megközelítően azonos időben ez a két ország, Szlovénia és Szlovákia, ugyanúgy az EU tagja lesz, mint Magyarország. Kicsivel más a helyzet Románia és Horvátország esetében, ahol a magyar szándék az, hogy lehetőleg ezek az országok a legkisebb fáziseltéréssel kerüljenek be az Európai Unióba, ami természetesen nem rajtunk múlik. Ugyanakkor van arra szándék az EU-n belül is, hogy ez a két ország, tehát Románia és Horvátország lekerüljön a vízumköteles országok listájáról. Most azzal, hogy Romániával megindult az európai uniós csatlakozási folyamat komoly esély van arra, hogy erről a listáról lekerüljön. Más a helyzet Ukrajna és Szerbia esetében, ahol ma már itt többször elhangzott, rövidtávon, sőt középtávon sem látunk esélyt arra, hogy ez a két ország az EU tagja legyen, tehát ezzel a két országgal közös határunkon a schengeni beléptetési rendszert ki kell építenünk. Ugyanakkor létezik jelenleg is, ezen a rendszeren belül, olyan lehetőség, aminek segítségével hosszú távú vízum kiadható más országok polgárainak, amely hosszú távú vízum alapján 5-10 évig folyamatosan egy vízum alapján beléphetnek ezen országok polgárai is. Szeretném hangsúlyozni, hogy ebben az esetben a vízumkiadás nem köthető és szándékaink szerint nem is fogjuk kötni nemzetiséghez, mert ez nem elfogadható az Európai Unión belül, hanem köthető olyan gyakorlathoz, aminek alapján azok részesülhetnek kedvezményes vízum-eljárásban, akik az adott országgal, adott esetben Magyarországgal különleges gazdasági. kulturális vagy családi kapcsolatokat ápolnak. Ez egy tágabb kör, de az ott élő magyarok mindenképpen beleesnek ebbe. De beleeshetnek ebbe mások is, azok, akik közös vállalkozást működtetnek, akik nem magyarok, de magyarországi rokoni kapcsolatai vannak. Az ottani magyarok viszont mindenképpen beleesnek ebbe a körbe. tehát ilyen értelemben számukra is biztosítani tudjuk, és ezekkel a technikákkal biztosítani is fogjuk a Magyarországra való beutazást. Az elhangzott javaslatokkal kapcsolatban én megfontolónak tartom, ami a munkavállalásra vonatkozó javaslat volt, hogy korlátozott ideig, egy-két-három hónapig vállaljon valaki Magyarországon munkát, és ez alatt az idő alatt vállalt munka kapcsán bizonyos kedvezményeket élvezzen. Pontosan ezek azok a kérdések, amin a szakértők jelen pillanatban is dolgoznak. Ugyan úgy azt se tartom kizártnak, sőt valószínű, hogy szükség lesz egy ilyen áttétel beépítésére, aminek a segítségével a határon túl működő kulturális szervezetek részt tudnak vállalni abban, hogy megállapítsuk vagy definiáljuk, vagy meghatározzuk azt a kört, akikre a határon túli magyarok jogállása vonatkozhat. Vannak erre példák. Ilyen például az erdélyi Németek Egyesülete, amely kiad ilyen jogosítványokat, amelyet a német állam elfogad igazolásként a Németországba való áttelepülés esetén. A mi esetünkben nem áttelepülésről van szó, de ilyenfajta ajánlások, közreműködés a határon túli magyar szervezetek részéről elképzelhető abban a folyamatban, amelynek keretében a határon túli magyar jogosítványok megadhatók.

Az 1938 és 45 közötti állampolgársággal kapcsolatban, tehát a bécsi döntések utáni állampolgársággal kapcsolatban azt kell megállapítanunk sajnos, hogy a második világháborút elveszítettük. És a második világháborút lezáró békeszerződések ezt az állampolgárságot nem ismerik el. Tehát Magyarország aláírta ezt a békeszerződést. Ennek jogi következményei is vannak sajnos, amit tudomásul kell vennünk. Ezt tényként el kell fogadnunk. Bár egy keserű tény, de tényként el kell fogadnunk. Ez a békeszerződés továbbra is érvényes. Ez nem járt le. Lehet, hogy ez a válaszom nem elégít ki. Ez magamat sem elégít ki, nem azt mondom, hogy ez az én véleményem. Ez egy tény, amit tudomásul kell vennünk. Ami azt a felvetést illeti, hogy érdemes és indokolt adott esetekben olyan személyek számára is támogatást nyújtani, akik nem kifejezetten magyar nemzetiségűek, ezzel egyet lehet érteni valóban, hiszen ezzel szimpatizánsokat szerzünk a saját magunk számára. Egyébként elképzelhető és valószínűnek tartom, hogy a határon túli magyarok jogállásáról szóló törvény eredményeként vagy következményeként meg fog szaporodni azon határon túli magyarok száma, akik esetleg eddig nem vallották magyarnak magukat. Tehát rejtett identitásúak előjöhetnek, akik megállapítjuk magukról, hogy ők újra magyarok. És ez egy érdekes dilemma lesz. A törvény alkalmazó is és meghozói számára, hogy mit kezd azokkal a magyarokkal, akik egy adott esetben rájönnek, hogy ők valóban magyarok. Ez egy érdekes kérdés, mert akkor, amikor Szlovákiában reszlovakizálni kellett, akkor a szlovák hatóságok nem kérdezték meg azt, hogy valóban szlovák-e az illető, hanem elfogadták a nyilatkozatát. Meg lehet fontolni azt, hogy hasonló módon vagy esetleg valami más módon fogunk eljárni. Minden esetre ez egy fontos kérdés és egy komoly dilemma. Ami pedig a nemzettudat ápolását illeti és az iskolák utaztatását, ezt nagyon jó ötletnek tartom. Egyébként van arra mód, hogy közalapítványok, tehát állami támogatással működő közalapítványok ilyen utazásokat támogatnak. Legutóbb például, március 15-én 28 autóbusznyi középiskolás utazott a Felvidékre március 15-ét ünnepelni a Rákóczi Szövetség szervezésében. Tehát vannak ilyen kezdeményezések. Én magam is úgy ítélem meg, hogy ez az egyik legjobb módja annak, hogy a fiatalokat neveljük.

Kovács Miklós: 

-- Címszavakban. Ami a nemzetstratégiát illeti, azt hiszem ez nem elméleti kérdés. Végül is elméletileg nagyon szép stratégiát meg lehet fogalmazni. A tényleges kérdés az az, hogy van-e alapja? Mekkora a szolidaritás mértéke, ami irányunkban megnyilvánul Ez a döntő tényező. Hiába írunk le bármilyen nemzetstratégiát, ha ez nincs megalapozva azzal, hogy rokonszenveznek velünk, sajátjuknak tartanak bennünket az itteni magyarok, akkor ennek különösebb hatása nem lesz. Remélem, hogy az idő múlásával a szolidaritásnak ez a mértéke növekedni fog. Konkrét kérdés van itt írásban a técsői híddal kapcsolatban. Ez a híd végül is az én választókörzetemet is érintené és az ottani románok már fordultak hozzám, hogy próbáljak segíteni. Én meg is tettem a lépéseket. Együtt Popescu kollégával, aki az ukrán parlament egyetlen román képviselője. úgyhogy, ha megépül a híd, akkor ezt majd el lehet könyvelni, mint a román-magyar együttműködés egyik kiváló példáját. A Vereckei-ügy még mindig függőben van. Sajnos, az sem segített, hogy Orbán Viktor miniszterelnök úr felvetette a kérdést Kucsmánál. Én azt mondtam, hogy a Vereckei emlékmű felépülhetett volna, akkor ez a két nemzet közötti jó viszony és barátság szimbóluma is lett volna. Így, hogy torzó formájában áll, így a kárpátaljai magyarság jogfosztottságának a szimbóluma. Én remélem, hogy az ukránok egyszer belátják, hogy jobb lenne ezt a mostani szégyenbélyeget, ami az ukrán állam homlokán van a fel nem épített Vereckei emlékmű formájában, egyszer le akarja majd törölni és megengedi, hogy felépítsük. Határ és a határőrök. Sajnos, a kérdés még neveléssel is nehezen megoldható. Az ottani határőröknek a viselkedése nem csak a hiányos magyarságtudatra vezethető vissza, hanem az elemi emberi gyarlóságra. Egyszerűen csak arról van szó, hogy az ott kiskereskedelemmel -- fogalmazzunk finoman -- foglalkozó, ki vannak szolgáltatva ezeknek az egyenruhásoknak. És sajnos, 10 emberből 8, ha embertársaik ki vannak szolgáltatva az ő kényére-kedvére, pillanatok alatt törökbasává vedlik át. A magyar vám- és határőrség kötelékében nem szentek és nem jellemóriások szolgálnak, hanem normális emberek, akiket ez a helyzet korrumpál. És ameddig ez a kiszolgáltatottság fennmarad, addig aligha fog, remélem valamit segít, mert ha 10 emberrel kevesebbet fognak csúnyán megalázni, mert sikerül a lelkére beszélni a vámtisztnek az illetékes HTMH-nevelőnek, az már nagyon jó. De, amíg a kiszolgáltatottság alaphelyzete fennmarad, addig ez a jelenség is folytatódni fog. Alapszerződés -- ez az utolsó, amire reflektálni akarok --, én nem nevezném árulásnak az ukrán-magyar alapszerződést. Ez sima pancserség volt. Tehát nem arról volt szó, hogy Jeszenszky úr, vagy Antall úr egy leoltott pislákoló gyertya mellett, hosszas tépelődés után úgy döntöttek, hogy feladják a magyar nemzeti érdekeket, hanem úgy volt előkészítve, úgy álltak hozzá, úgy figyeltek utána, úgy mérték fel a helyzetet, hogy egy ilyen igencsak gyenge dokumentum született. Jóval gyengébb a mi szempontunkból, mint amit abban az adott helyzetben el lehetett volna érni. Viszont a vonat után, ami elment nem érdemes futni. Viszont a tanulságokat le kell vonni. Én azt mondanám, hogy ha a jövőben el lehet kerülni az ilyen helyzeteket, tehát nem azt, hogy elárulják a nemzetet, hanem az árulásnál esetleg rosszabb következmények jönnek össze, mert a politikusok nincsenek a helyükön, mert az apparatcsikok nem kellően vannak szocializálva, mert valaki lusta elolvasni pár sor anyagot. tehát, hogy ha több hibát nem fogunk elkövetni ilyen banális okok miatt, akkor lesz még lehetőségünk arra, hogy a hasonló típusú hibákat helyrehozzuk.

Potápi Árpád:

 -- Báthory Katalinhoz szerettem volna hozzászólni. Illetve ez a kérdés érinti a többi kérdezőt is. Én arról szeretnék beszélni, hogy a regionális együttműködésnek óriási szerepe van. Nem csak Kárpátalja esetében, hanem a Felvidék, Erdély, Vajdaság, Horvátország esetében is lehetséges, hogy ez lesz az egyik kivezető út. A magyar tőkének a megjelenése a szomszédos országok területén, például a regionális együttműködések során is lehetséges. erre már nagyon jó példák vannak egyébként. Gondolhatnánk itt például Kassa és Miskolc, Borsod-Abaúj-Zemplén megye és a Kelet-Szlovákiai régiónak az együttműködésére. Vagy például létezik egy Kárpátok Eurorégió Alapítvány Kassa székhellyel, öt országra kiterjedően, 14 millió embert foglal magában. A jövőnek egy lehetséges útja ez is lehet. Hadd mondjam el, hogy éppen ma, illetve tegnap, hazánknak vendége Rudolf Schuster Szlovákia köztársasági elnöke óriási sikert aratott tegnap a magyar országgyűlésben. Az az ember, aki német származású szlovákul mondta el, tehát a saját államnyelvén mondta el a beszédet és magyarul köszönte meg nekünk a türelmet, előtte megkérdezte, hogy-hogy ennyi sokan vannak a parlamentben? Mindig azt szokták mondani, hogy milyen kevesen vannak a magyar országgyűlésben. Erre az egyik képviselőtársunk megjegyezte, azért mert az elnök úr itt van, biztos szavazás következik utána. Hát eltalálta. Óriási sikert aratott. Ő említett például a regionális együttműködésben rejlő lehetőségeket. A határ kérdése itt több kérdezőnél felmerült és ez valahol összefüggött a magyarságtudattal, illetve a magyarságra való neveléssel. Ezért én ezt így komplexen válaszolnám meg. Hadd mondjam el, hogy én magyar-történelem szakos tanár vagyok és gyakorló tanár is vagyok. És az én véleményem az, hogy társadalmi rendszerektől függetlenül, magyarságra való nevelés mindig létezett ebben az országban. Létezett a Horthy-korszakban, létezett később és létezik most is. Nagyon sok alapvetően a tanártól függ, hogy tanít-e dolgokat vagy elhallgatja. Nyílván az elmúlt 50 évben az ellenkező volt a példa, tehát 56-ról kb. négy sort tanultunk és azt is másképpen tanultuk. A doni katasztrófánkat, vereségünket is másképp tanultuk, mint ahogy most kellene, hogy tanítsuk. Azonban hadd mondjam azt el, hogy amíg a történelemtanároknak egy jelentős része az elmúlt ideológiai rendszerhez kötődik, és úgy tanít, és az ő saját meggyőződése szerint taníthat és gyakorlatilag abba senki sem szólhat bele, addig nagyon nehéz ennek a kérdésnek a megválaszolása. A tankönyvekről is mondanék egy-két szót. Nagyon sok új tankönyv van és ezeknek a jelentős része nagyon rossz. Az Oktatási Minisztériumnak a felelőssége abban rejlik, hogy ezeket a tankönyveket megpróbálja áttekinteni és felülbírálni. Ez a munka folyik, azt látnunk kell, hogy ez hagy kívánnivalókat maga mögött. Illetve, nagyon-nagyon lassú ez a munka. És valahogy úgy van, mint a rabló és a pandúr. Mindig megyünk az események után. Én elsősorban a tanároknak a felelősségét látom ebben a kérdésben. Itt válaszolnék Kovács Sándor kérdezte, aki kárpátaljai pedagógus, hogy diákokat utaztatna határon kívüli területre. Ez élő példa, el kell, hogy mondjam. Nagyon sok iskolában, mint ahogy Szabó Tibor úr is elmondta, gyakorlat ez. Nyáron, illetve különböző nemzeti ünnepeinken, vagy például október 6-án Aradra mennek el, vagy Erdélybe mennek el. Ez is sok esetben az iskolától és a tanároktól függ. Viszont a támogatásra is van példa, akár az Oktatási Minisztériumon keresztül, akár a miniszterelnöki hivatalon keresztül, a társadalmi szervezetek bizottságán és lehetne sorolni még a közalapítványokat. Sajnos, egy ilyen rendszerben vagyunk, pályázati rendszerben vagyunk. Ezekkel a pályázatokkal élni kell. Az utazásnak a költségeit teljes egészében nem fedezik, de nagyon sok pénz van erre, amit meg is lehet szerezni. És itt a civil szférát emelném még ki, amelynek óriási még a felelőssége. Amelyek megerősíthetik a magyarságtudatukat is. Én magam is három civil szervezetnek vagyok az elnöke, amely szintén ezzel foglalkozik. Tatár József kérdezte, hogy alapszerződés kell-e? Erre az a válaszom, hogy én magam is és a FIDESZ Polgári Párt is kicsit szerencsétlennek érzi azt, hogy ezeket az alapszerződéseket annak idején megkötötték, most hallom, hogy megszavazták. Most az a Fidesz-frakció már nem teljesen azonos több szempontból sem a jelenlegi Fidesz-frakcióval. Viszont ezeket az alapszerződéseket felülbírálni azt hiszem meglehetősen nagy botorság lenne 2000-ben. Zoltai Zsolt András Osztrák-Magyar Monarchiának a gyermeke. Nagyon sokan vagyunk így itt a mostani teremben is. Én magam is ukrán, román, német ősökkel is dicsekedhetem, teljesen egyet értek azzal, amit ön elmondott. Kovács József bírósági esete… Ez annyira személyes jellegű kérdés, hogy azt hiszem, utána tudnánk erről beszélni.

Tabajdi Csaba:

 -- Hogyha lesz magyar alkotmány, akkor biztos, hogy abban sokkal precízebben kell megfogalmazni, erre Szabó Tibor elnök úr is utalt. Lehet, hogy éppen a határon túli magyarok jogállásáról szóló törvény és ebben is egyetértek Tiborral, nem azért, mert négy évig kollégák voltunk, hanem azért, mert a státuszra van magyar szó, és erre a jogállás nem egy csúnya szó. A jogállás kapcsán bizonyára ezt végig fogjuk vitatni. A jogállás ad arra lehetőséget, hogy olyan kérdésekről is beszéljünk, amelyekről nem folytattunk a rendszerváltozás kezdete óta, mert tulajdonképpen tűzoltómunkát folytattunk. Mind a három kormány lényegében egy pragmatista, gyakorlatias szempontból indult ki. Nem volt időnk sok olyan kérdés végiggondolására, hogy mi is valójában Magyarország alkotmányos felelőssége. Meddig terjed a magyar állam felelősségvállalása, nemzetközi jogi téren, pénzügyi téren és egyéb kérdésekben. Ezt nagyon fontos lenne végiggondolni, mert ezek a dolgok lényegében máig tisztázatlanok. Ezzel összefügg, amire Kovács Miklós is utalt, én mára a legnagyobb problémának tartom és nem most, ezzel küszködtem államtitkárként négy éven át, hogy nem éreztem a magyar társadalomban kellő szolidaritást a határon túli magyarság iránt sem. Általában egy szolidaritás-deficit van. Ez ennek a vadkapitalista szakasznak egy szomorú velejárója. És e tekintetben, ha nem változik ez a nemzeti szolidaritás, akkor nagyon könnyen pénzügyi okokra hivatkozva szembe lehet állítani a határon túli és a magyarországi magyar társadalmat. Ezt én egy alapproblémának tartom és ez most nem olyan egyszerű, hogy milyen volt a nemzettudat, mert azért Potápi Árpád is utalt rá. Meg hát én is nagy átkosban jártam középiskolába. Tehát pontosan igaza van Árpádnak, képviselőtársamnak, hogy ez tanárra válogatta. Nyilvánvaló, hogy '56-ról nem lehetett az igazságot elmondani, de azért nagyon sok nemzettudati kérdésről lehetett beszélni. Ami az alapszerződéseket illeti. E tekintetben beszéljünk tisztán, kedves barátaim. Ne érzelmi alapon ítéljük meg a dolgot, hanem racionálisan. Nevezetesen, hogy Trianon óta ezek voltak az első olyan kétoldalú szerződések, amelyek játékszabályokat próbáltak fölállítani, hogy ezek messze nem voltak olyanok, amiket mi szeretnénk idehaza és szeretnének a határon túli magyarok. Ebben egyetértünk. Na, de nem a KMKSZ-szel kötötte meg az Antall-kormány, nem az RMDSZ-szel kötöttük meg az alapszerződést és nem a szlovákiai három magyar párttal. Álmodni én is tudnék többet. De fölhívnám figyelmüket Bethlen Gábor történelmi példájára. Bethlen Gábor visszaadta Lippa és Jenő várát a töröknek, hogy így tudja a két pogány közt egy hazáért, a török és a Habsburg közé beszorított Erdély függetlenségét garantálni. Én az alapszerződések kompromisszumait Lippa-Jenő váraként. És ezért engem hazaárulónak lehet tartani, de én ma is vállalom. És még van egy fontos érvem. Ha ez akkora hazaárulás lenne, akkor Duray Miklóstól kezdve, Markó Bélán, Tőkés Lászlón át, akár Miklóst is említhetném, mindenki ezt az alapszerződést kéri számon a szomszéd országok kormányain. Mert még nagyon messze vagyunk attól, hogy ezeket az alapszerződéseket, amelyeket természetesen nem tartunk elegendőnek, még ezt sem teljesítették a szomszédok. Ez egy kapaszkodó, aztán tovább lehet lépni, és Potápi Árpád és az Orbán-kormány sem véletlenül tartotta fontosnak, hogy itt szó sem lehet ezeknek az alapszerződéseknek nem a felülvizsgálata a lényeg, hanem minél inkább megpróbálni ebből végrehajtani, megvalósítani az alapszerződéseket. Kedves barátaim, még egy kérdésről kell, hogy szóljak, a nemzettudat kapcsán. Kevesen tudják, hogy egy középiskolai tanár írt egy könyvet, hogy Nemzettankönyv címmel, Újlaky István. Ugyanis azt látom én nagy problémának, hogy azt kérdezte tőlem a keresztfiam, hogy egyetlen egy könyvet adjál, ami a határon túli magyarságnak, Erdélynek, Kárpátaljának, a magyar kultúrában, történelemben játszott szerepét nekem, mint középiskolásnak el tudja mondani. Ha tele lenne ez a terem mindazzal, amit a határon túli magyarságról írtunk Trianon óta, de nem nagyon tudok felmutatni egy olyan középiskolásoknak vagy egyetemistáknak szóló egy tankönyvet, amely össze tudná fogni ezt a problémát. Mert, amit mi csináltunk anno a HTMH-ban 1998-ban, az egy aktuálpolitikai egy évtized problémáit fogta össze, de ennél sokkal fontosabb lenne, hogy az a gyerek tudja, hogy ki volt Bethlen Gábor a magyar történelemben és nem akarok belemenni a részletekbe. Ilyen értelemben van egy közös adóságunk is: De hogyha önök tudnak mondani nekem a fórum után egy olyan könyvet, ami ezt teljesíteni tudja egy könyv formájában, akkor én hálás leszek. Mert tényleg kellene egy ilyen hiánypótló könyv, ami az összes határon túli magyar nemzeti közösséget egy könyvben foglalná össze. Ezt tananyagként elő is írnám a középiskolások számára.

Béres Béla:

 -- Az előttem szólók már nagyon sok mindent összefoglaltak a kérdésből, úgyhogy én valószínűleg nem fogok mindegyikre visszatérni. Annyit reflektálnék a nemzettudatra, hogy elég volna egy egykötetes Magyarország történetét és nem a Magyar Köztársaság történetét elolvasni és az mindenkinek megfelelő értéket és nemzettudatot tudna sugározni. Hóman-Szekfűn nőttem fel. Gyerekkoromban abszolút nem érdekelt, hogy mit beszéltek az iskolában és pont ezért tudom ma is, hogy mikor, hol vagyok. Ami a jogi dolgokat illeti, egyrészt az alapszerződések kérdésén. Én Tabajdi Csabával pont akkor találkoztam először életemben, amikor Cambridge-ből hazajövet az ELTE-n tartottak egy vitát, ahol Németh Zsolt volt ott a Fidesz-től, ahol ellenzékiként kritizálta épp az aláírás előtt álló vagy talán már alá is írt alapszerződést. Tabajdi Csaba pedig védte a kormány álláspontját. Egyet lehet mondani. Ott többen megszólaltak, hogy lejártak a szerződések. A szerződések kérem a nemzetközi jogban nem járnak le! Kivéve, hogyha behatárolt időre kötik őket. Lippa-Jenő vára egy magyar hódoltsági időszakban koncesszió, engedmény volt egy megszálló hatalomnak. Itt két szuverén ország között. Magyarország igen is sok mindenről lemondott, mert ez csak végcél lehet, ami ezekben vannak, mert alapszerződést nem lesz megőrülve egyik utódállam sem velünk revideálni. Tehát nem lesz revíziója az alapszerződéseknek. Az a maximum, amit el lehet érni ezekben a relációkban, a miniszterelnöknek teljesen igaza van, hogy a következő cél az kell, hogy legyen, hogy mi ki tudjuk tölteni. de nagyon sajnálatos, hogy ez lehet csak a végcél. Persze lehet arról vitatkozni, hogy most Eurorégiók meg minden más együttműködésben, az EU-n belül ezek az alapszerződések már nem fogják gúzsba kötni ezeket a magyarokat. Mert ki fogják tudni élni a magyarságukat és lehet, hogy relevanciájukat vesztik és lehet, hogy a mi beszélhetésünknek sem lesz semmiféle fontossága. Mert lehet, hogy száz év múlva unokáink, mindenik angolul, vagy valamilyen közös nyelven fog beszélni, tehát ezek most olyan kérdések, amire nem tudunk válaszolni. Visszatérnék egy jogi kérdésre. Magyarország nem írt alá olyan szerződést, amellyel nem ismeri el 38-45-ig, illetve 40-45-ig vagy 41-45-ig, hogy ha Jugoszláviáról beszélünk, a magyar állampolgárság fennálltát. Magyarország a Párizsi békeszerződésben azt vállalta, hogy megszűntek ezek az állampolgárságok. Tehát, amikor valaki onnan eljőve beadja a honosítási kérelmet, akkor azt a magyar Belügyminisztérium - most már a Bevándorlási és Migrációs Hivatal, annak az állampolgársági főosztálya - úgy kell, hogy vizsgálja, mint minden államigazgatási beadványt, tehát a tartalma szerint. Vagyis ha valaki nem tudván arról, hogy magyar állampolgár volt azokban az időszakokban, bead egy honosítási kérelmet, neki át kell, hogy minősítsék visszahonosítássá. És ez így is történik '91 óta. Mindenki visszahonosítanak. Természetesen fennállt az állampolgársága az illetőnek. Lehet, hogy azt kellett igazolnia, hogy ő, mint magyar állampolgár lakott ott és nem odaköltözött valahonnan, és nem később jött. Az állampolgárság az olyan, mint a számtan vagy a matematika. Ott nincs mellémesélés. Nem lehet kétféleképpen. Ott időre-órára le van írva, hogy kinek, mikor, hogyan változott az állampolgársága. A jogesetek abszolút precízek. Ezek a magyarok magyar állampolgárok. Az a szégyenletes, hogy Magyarországon, annak ellenére, hogy 1947. február 10-én kötöttük meg a párizsi békeszerződést és csak a '48. évi 16. törvénycikkel cikkelyeztük be, ha jól tudom. Ennek ellenére a magyar államigazgatás 1945. január 1-jétől már nem tekint senkit magyar állampolgárnak azokon a területeken, amelyeket mi jogilag csak '47. február 10-én nemzetközi jogilag és a magyar jogrend szerint pedig '48-ban valamikor veszítettünk el. Ez a borzasztó nagy szégyen. És a másik szégyen, ami megnyomorít egy csomó a mai Magyarországra beköltözött embert, az, hogy a helységnevüket az illető megszálló vagy az elcsatoló ország nyelvén írják be a magyar állampolgársági okmányokba. Ez teljesen elfogadhatatlan Magyarországon. Nézzék meg Németországban azt, hogy nem számít, hogy hányban született az illető, a magyar nyelv szuverenitásához tartozik, ugyan úgy, mint ahogy az olaszoknak megengedhető az, hogy Münchenre azt mondják, hogy Monaco in Baviera, tehát azt mondják, hogy a bajorországi Monaco, és senki nem kérdezi tőlük, hogy ők most el akarják foglalni Münchent. Ugyanúgy nekünk is jogunk van arra, hogy beírjuk Kolozsvár, vagy Szilágysomlyó. Felháborító volt az, hogy egy hozzámforduló ember, aki Szilágysomlyón született azt kérte, hogy neki fennáll a magyar állampolgársága, de eddig azért nem kért magyar útlevelet -- állítólag még kanadai állampolgársága is volt, tehát volt mivel utaznia --, mert eddig soha nem ígérte meg neki senki, hogy nem tudom, nem Simleu Silvaniei lesz beírva neki az útiokmányába és, hogy én segítsek neki. Én akkor átszóltam az illetőnek, el is intéztem a Belügyminisztériumnál, de valószínűleg szinte jogszabálysértő módon sikerült elintézni, mert Magyarországon az anyakönyvezési törvény 82.-es törvényű rendelete óta mindent csak úgy lehet anyakönyvezni, ahogy az illető időpontban volt. Ami egy nonszensz, mert ha egy dzsakartai rendőr elkap valakit, mondjuk valamilyen drognak a csempészésén Dzskartában, akkor valószínűleg, hogy az úti okmányában nem azt fogja nézni, hogy XY-nak, hogy van beírva, hanem a magyar okmányt kiállító rendőrséghez fog nyílván fordulni, hogy megtudja, hogy az illető hol van. És Magyarországon csak tudják, hogy hol van Szilágysomlyó. Tehát nevetséges érvek alapján az egyetlen könnyítés az a Horváth Balázs által jegyzett belügyminiszteri rendelet volt 1991 decemberében, amely megengedte -- lássanak csodát, akik erről nem tudtak --, hogy úgy szerepeljen most a szilágysomylói példa, hogy született Simleu Silvaniei, zárójel: Szilágysomlyó, Románia. Nevetséges, mert Szilágysomlyónak és Romániának logikailag semmi köze nincs egymáshoz, tehát csakis úgy lehetne elképzelni, hogy Szilágysomlyó, zárojel: Simleu Silvaniei, Románia. Ez esetleg elfogadható volna. Útlevélben aztán, hogy két nevet beírni. Egyszerűen képtelenség! Amikor egy erdélyi szász, aki kivándorol Brassóból, Németországban 7 nap múlva honosítják, illetve adnak neki egy útlevelet, és beírják neki, hogy Kronstadban született és senkit nem érdekel. Megkérdeztem egy illetőtől az állampolgársági főosztályon, hogy ezt hogy magyarázza, hát kérem, Németország az nagyhatalom. Erről van szó, amit Ön is mondott. Elnézést. Amikor a Simleu Silvaniei-Szilágysomlyó-ügyben telefonáltam a Belügyminisztériumba azt mondták nekem, hogy-hogy csak a románoknak fáj az, hogy ha így írják be. Hogy az ukránok azok soha nem tiltakoznak. Hát mondom, szerintem az úgynevezett ukránok, gondolom kárpátaljai magyarra tetszik gondolni, azok ugyan úgy tiltakoznak ellene, csak valószínűleg nehezebb környezetből jönnek és nem olyan nagy a szájuk, mint esetleg egy erdélyi magyarnak. Megtörténhet. de ez is embere válogatja. Mert Kovács Miklós nyilván nem engedné, hogy így írják be neki. De nem erről van szó. Hanem az, hogy meg meri engedni magának a magyar köztisztviselő, hogy azt mondja, hogy a románoknak, hogy képzelik azt, hogy fáj az nekik, hogy mit tudom én, beírják simán. És ez a magyar nyelvi szuverenitás. Semmi köze ahhoz, ez nem jelent területi igényt. Ez a magyar nyelv szabályai szerint ilyen nem történhet. Teljesen egyetértek azzal, amit ön is mondott. Olyan anomáliák vannak, amit két év múlva a jelenlegi kormány még nem tudott felszámolni, de én azt hiszem, hogy megnyugtathatom önöket, hogy 2002-ben, hogyha máshogy lesznek a tárcaleosztások, ez változni fog. Köszönöm szépen.