Kossuth rádió, Határok nélkül, 2001. 10. 23. Időpont:19.30-20.00 / 2.

1956 értékelése napjainkban némileg megosztja a társadalmat, különösen a baloldalt. A forradalom értékelését Hungaricus álnéven írt tanulmányában elsőként Fekete Sándor író adta, amiért a kilenc év börtönbüntetésből annak felét le is ülte Kádár János börtönében. Fekete Sándor idei júniusi halálában alighanem jelentős szerepet játszott, hogy úgy gondolta, annak ellenére, hogy Nagy Imre kommunista volt, a Magyar Szocialista Párt nem állt ki egyértelműen Nagy Imre alakja mellett, és hagyta, hogy 1956-ot a többi párt kisajátítsa.

- Mennyire van gondban a magyar társadalom Nagy Imre alakjának megítélésekor, hisz kétségtelen tény, hogy Nagy Imre végül is kommunista volt. Kövér László, a Fidesz Magyar Polgári Párt alelnöke a nyolcvanas évek második felében térségünk országairól egy külpolitikai témájú munkát írt.

Kövér László, a Fidesz Magyar Polgári Párt alelnöke:

- A polgári oldal - de beszéljünk csak a saját nevünkben -, és maradjunk a Fidesznél. A Fidesz nincs gondban Nagy Imre megítélésével kapcsolatban, hiszen az 1989.június 16-án Nagy Imre és mártírtársai temetésén elmondott Orbán Viktor-beszéd elég pontosan határozta meg azt, hogy mi mit gondolunk Nagy Imréről, mit gondolunk azokról a kommunistákról, akik az életüket adták a nemzeti függetlenségért, szabadságért, és talán még egyfajta demokratikus berendezkedést is elfogadtak volna, ha az események, a forradalom kiteljesedése idáig el tudott volna jutni. Tehát mi azokat tiszteljük bennük, akik korábbi tévútjaik kártékony, ártalmas következményeit képesek voltak felmérni. Igaz, egy rendkívüli történelmi helyzetben, egy rendkívüli lélektani nyomás alatt, de mégis megtették ezt, és a saját kommunista múltjukat megtagadva, vagy adott esetben arról mást gondolva, mint azok, akik az akasztófa alá állították őket, ragaszkodtak ahhoz az úthoz, amit ők '56. október 23-a után választottak. És noha megtehették volna - Nagy Imre is, meg a többi kivégzett kommunista vagy volt kommunista, ahogy sokan mások meg is tették -, hogy az életet, a családjukkal való együttélést választják az akasztófa helyett, ők mégis úgy gondolták, hogy ezt a nemzettel szemben meg azokkal a forradalmárokkal szemben, akik szintén az életüket adták az utcákon, azokkal szemben ezt nem tehetik meg. Tehát ilyen értelemben én azt gondolom, hogy Nagy Imrét mi a magyar nemzet legnagyobb alakjai között tartjuk számon, olyan emberként, akinek a kommunista múltját meg a kommunista gondolkodását a saját fejében is felülírta a nemzethez való tartozás érzése és elkötelezettsége. Ez önmagában már a kommunizmus tagadása, hiszen ez akkor egyfajta fiktív nemzetköziségre épült, ami a valóságban az orosz birodalmi nagyhatalmi ambíciók elfogadását és szolgai kiszolgálását jelentette Magyarországon meg a többi csatlós államban. Aki ezt nem fogadta el - mint ahogy Nagy Imre végül is nem fogadta el -, és ez okozta a vesztét, az akár tudomást vett erről, akár nem, akár maga is így gondolta, akár nem, de valójában megtagadta azt, amit mi kommunizmus alatt értünk. Az egy más kérdés, hogy a baloldal leginkább azért van nehéz helyzetben, mert elmulasztotta azt a tisztázást, amit 1989-ben már meg kellett volna tenni. Már 1990-ben úgy kellett volna a magyar baloldalnak a választásokon elindulnia, hogy egyértelműen elválasztja azt a hagyományt, ami a '90 előtti rendszerhez kötötte. Ez azt is jelentette volna, hogy szép békésen, mindenféle retorzió, megtorlás, számonkérés, vagyonelkobzás, perek nélkül, ahogy a rendszerváltozás végül is erre a jogfolytonossági elvre helyezkedett, tehát ezek nélkül ugyan, de egyértelműen kitakarította volna a maga soraiból, és ezen keresztül a közéletből azokat, akiknek ne adj' Isten, még vér is tapadt a kezéhez, de mindenképpen politikai felelősséget viseltek '56 előtt, '56 után a megtorlásokért, vagy éppenséggel azért a "finomodó kín"-ért - hogy József Attila szavaival éljek -, ami az '56-os és a '62-es szigorú időket követte 1989-ig, amikor végül is ez az ország - nem kevés cinizmussal szólva - a legvidámabb barakként volt nevezetes.

Gecse Géza:

- Mit tudunk kezdeni 1956 jellegével ma, hiszen én beszélgettem az Amerikai Egyesült Államokba került, sokan szélsőjobboldalnak nevezik a Szittyakürt körét, de olvasgattam idejövet készülődve Bibó Istvánnak az 1956 novemberében készült memorandumát is, amelyben az áll, hogy ők igazából szocialista Magyarországot akarnak, és ezt mondták a szittyakürtösök is, tehát olyan emberek, akiktől mondjuk, ez meghökkentőnek számít?

Kövér László, a Fidesz Magyar Polgári Párt alelnöke:

- A mai fogalmaink szerint csak kétfajta berendezkedés létezik. Minden közbülső kísérlet - ha volt ilyen egyáltalán, és az valódi közbülső kísérletnek minősíthető -, elbukott, megrekedt valahol, és egyik oldalon volt a tervutasításos, állami tulajdon dominanciájára épülő és a többpártrendszert lényegében ebből fakadó módon kizáró diktatúra, a másik oldalon pedig voltak azok a polgári társadalmak, amelyek mégiscsak a magántulajdon dominanciájára épültek, és ebből fakadóan a polgári szabadságjogok szerves részeként a többpárti berendezkedést is ki tudták építeni. Én bármiféle szocialisztikus szóhasználat, törekvés ellenére, amely kétségkívül jellemezte például a munkástanácsok működését, meg egyáltalán volt valóban egy ilyen erős politikai vonulata az október 23-át követő eseményeknek. Ma már nehezen lehetne az ellenkezőjét bizonyítani annak, hogy ez az eseménysor, ha tovább folyik, akkor rossz esetben egy polgárháborúba torkollott volna. Jobb esetben pedig, és ennek adok azért nagyobb valószínűséget, olyan folyamathoz vezetett volna, amikor 1945 és 1947 közötti koalíciós polgári demokratikus berendezkedés restaurációja mindenféle értelemben megtörtént volna. Beleértve természetesen azt is, hogy a '45 előtti tulajdonviszonyokat nem lehetett volna visszaállítani. Nagyon kevesen voltak akkor valóban, akik ezt támogatták volna, leszámítva természetesen a kárvallott tulajdonosokat, tehát egy kiegyensúlyozottabb, szociálisan érzékenyebb és korlátozottabb működésű magántulajdoni rendszer alakult volna ki. De nem hiszek abban például, hogy az ipari termelést a köztulajdon dominanciája mellett tovább lehetett volna folytatni. Tehát itt valószínű, hogy az agrártársadalom számára lett volna leginkább folytatható az, ami 1945 és '47 között történt. A téeszesítések valószínű, hogy ilyen módon elmaradtak volna, és egy normális polgári agrárstruktúra jött volna létre. Nem szenvednénk most például ennek a tévútnak az örökségével, ami a téeszesítést követte éppen '56 után. És az ipari világban pedig egy rövid intermezzo után, amikor mindenféle önigazgató, nem kommunista típusú köztulajdont valamilyen módon működőképessé tenni szándékozó törekvés után a dolgok visszaálltak volna a maguk rendes menetébe, és ugyanaz a tulajdoni struktúra jött volna létre, mint ahogy Európában bárhol máshol ez megfigyelhető volt. Arról ne is beszéljünk, hogy azért voltak ennek a néhány napnak más szereplői is. Nagy Imrét kétségkívül a miniszterelnöksége mártíriuma okán az első hely illeti meg ebben a felsorolásban, de azért a többi irányzat is felmutatta a maga karizmatikus vezetőjét. Gondoljunk csak Kéthly Annára, aki ugye, a Szociáldemokrata Párt hiteles képviselője volt, és tudott volna lenni aktív, legitim politikusként is, hogyha a forradalmat nem fojtják vérbe. De gondolhatunk itt a kisgazdákra is, Kovács Bélára és társaira, vagy éppenséggel Mindszenty Józsefre, aki ugye nem politikusként, de mégiscsak a politikai élet, a közélet egy aktív, markáns szereplőjeként lépett föl ezekben a napokban. Ők mind-mind egyfajta hagyományt, egyfajta irányzatot, értékrendet jelenítenek meg, amelyek ugyanúgy részei voltak '56 történéseinek, mint a reformkommunisták vagy a belső pártellenzék és közülük is a legnagyszerűbbek.

Gecse Géza:

Kövér László, a Fidesz Magyar Polgári Párt alelnöke:

- Talán az, hogy feldolgozni tudták, ez egy erős jóindulatú állítás. Azt hiszem, hogy még ennek a feldolgozásnak igencsak az elején vagyunk, ugyanakkor az idő - ugyanúgy a határokon túl, mint a határokon belül - fogy. Tehát azok a szereplők, akik aktív részesei és túlélői voltak ennek az időszaknak, azok egyre inkább idősödnek és eltávoznak az élők sorából. Tehát alig maradt már egy kis időnk, hogy valóban módszeresen feldolgozzuk azt, hogy milyen hatással volt a magyarországi '56 a határon túli területekre, és nemcsak az ottani magyarokra, hanem az ottani többségi népek politikusaira, vagy éppenséggel értelmiségi csoportjaira. Hiszen azért annak vannak jelei, hogy éppen az volt a magyar eseményekben a félelmetes a többi szocialista ország vezetői számára, hogy a maguk sorsát látták megvalósulni a magyar kommunisták sorsában. Azért voltak nagyon lelkesek az orosz beavatkozást illetően, mert maguk is forrónak érezték a talajt a saját lábuk alatt, és erre több-kevesebb jel már azokban a napokban is utalt. Voltak demonstrációk, voltak különböző szervezkedések, és nem csupán a határon túli magyarok körében, hanem mondjuk a temesvári eseményeket illetően a románok és a szászok körében is. Ez egy olyan futótűzként terjedő mozgalommá alakulhatott volna, ha a magyar forradalmat nem fojtják vérbe, ami az egész úgynevezett szocialista tábort megrengethette volna. Már csak azért is logikus ez a feltevés, hiszen nem Magyarországról indultak a magyarországi események, hanem végül is a Lengyelországban történtekre reakcióképpen. És itt a megtorlás következményei, szereplői még inkább a homályban maradtak, mint Magyarországon. Hiszen Magyarországon úgy is, mint kikerülhetetlen mérföldkőt, úgy is, mint a Kádár-rendszer legitimációs bázisát, úgy is, mint a XX. század legfontosabb történelmi eseményeinek egyikét - így vagy úgy, de már a Kádár-rendszerben is kénytelenek voltak feldolgozni. Pusztán elhallgatással nem lehetett '56 problémáját megoldani a kommunisták számára sem. Ugyanakkor Romániában, Kárpátalján, a Felvidéken az elhallgatás, az események eltüntetése, retusálása, a felejtés porával való befedése megoldásnak tűnt, és most sokkal nehezebb számunkra kibányászni ezek alól a rétegek alól, hogy mi történt valójában, kik voltak a szereplők, kik voltak az áldozatok, mi történt velük, hogyan élték túl - ha túl tudták élni -, és egyáltalán mi volt a valóságos hatása annak a néhány napnak a határon túli területeken. Ebben - a határon túli politikai vezetéseken túlmenően - talán mi is egy kicsit ludasak és felelősek vagyunk, hiszen immáron a június 16-i újratemetés óta eltelt tizenkét esztendő. És ez alatt a tizenkettő esztendő alatt Magyarországon is nagyon kevés szó esett arról, hogy itt voltak emberek, akiket kivégeztek, akik börtönt szenvedtek, akiket ellehetetlenítettek, agyonvertek, megkínoztak csak azért, mert valamilyen módon szimpátiát nyilvánítottak azzal, ami Magyarországon október 23-a után történt. Holott egynémely szereplője ezeknek az eseményeknek éppenséggel Magyarországon él, én is ismerek olyat szűkebb pátriámban, aki börtönt szenvedett ilyen diákmegmozdulások következtében Romániában, de nem vettünk róluk igazán tudomást, és nem emeltük be a saját '56-os hagyományainkba őket. Pedig - szerintem - enélkül annak a jelentősége, amit '56 jelent, talán nem domborodik ki igazán.

Gecse Géza:

• Kövér Lászlót hallották.